2011. január 16., vasárnap

Véres égbolt - Rami

Sziasztok! 
Mivel megint nem volt már egy ideje friss úgy döntöttem hozok megint én egyet. :) Elképzelhető, hogy néhányan már olvastátok, mert eredetileg egy pályázatra írtam. Ez volt az első pályázatos művem. :)
Remélem azért tetszeni fog és kapok néhány megjegyzést is. ;) Az előzőket pedig nagyon szépen köszönöm!
Love, Rami




Véres Égbolt

M
inden századokkal ezelőtt kezdődött. Amikor az emberek még hittek a mesékben és tudtak a vámpírok létezéséről. Persze hiába a sok történet, nem minden igaz és a vámpírok sem teljesen olyanok, mint ahogyan az a mondákban van. De erre csak utólag jöttünk rá, amikor már ott álltunk, égő fáklyákkal, vasvillákkal, vad kutyákkal és mindenre elszántan előttük. Bőven túlerőben voltak, mi mégis azt hitük, hogy győzhetünk, hisz mindent tudunk róluk. Karó a szívbe és elégetni.

Míg mi vicsorogva, ordítozva és köpködve álltunk, a támadásra várva, ők csak nevettek rajtunk. Több ezer lebegő fekete lepel és éhesen villódzó szempár. Ma már nem emlékszem, hogy végül melyik sereg indította meg a támadást, csak arra, hogy elkezdődött és már akkor eldőlt. Közülünk sokan az első lépés után összerogytak, mások azért ordítottak, mert elvesztették a látásukat. Nem értettem, mi történik, csak rohantam azokkal a társaimmal együtt, akiknek semmi bajuk nem volt. Tudtam, hogy a vesztembe rohanok, de nem érdekelt. Meg akartam nekik mutatni, hogy nem úszhatnak meg mindent csak úgy, miközben emberéleteket oltanak ki tömegesen. Ez nem így megy és ezt mind így gondoltuk.

Amikor szembetaláltam magam egy lélegzetelállítóan gyönyörű, feketehajú nővel, megpróbáltam megölni, de a „karó a szívbe” nem vált be, ahogyan a baltámmal sem tudtam levágni a fejét. Hatalmas vörös szemei vágytól csillogtak és gyönyörűen ívelt ajkait – melyen még mindig valamelyik társam vére csillogott – kárörvendő vigyorra húzta. Éreztem, hogy életem utolsó pillanatait élem át, de elmémre valami furcsa köd telepedett. Kívántam a feketehajú démoni nőszemélyt, jobban is, mint azt illett volna. Ma már persze tudom, hogy miért, de akkor, ott csak a vágyat éreztem, ami majd szétfeszített. De parázna gondolataimnak egy szörnyű fájdalom vetett véget.

Fogai könnyedén hatoltak a húsomba és a tűz fellángolt az ereimben. A nő otthagyott és én erőtlenül vergődtem. Mellettem megannyi társam élettelen teste feküdt. Itt-ott egy-egy tűzrakás is volt és nem mellesleg temérdek sok vér. Társaim vére. A látványtól csak még rosszabbul lettem, így az égre néztem és fohászkodtam. Ahogy a felkelő Nap megvilágította a felhőket, olyan volt, akár a véres égbolt. Hogy így és ilyennek láttam, köszönhető volt annak is, hogy szemem elé valami vöröses hártya került, illetve a hollófekete hajú lány szempárja lebegett előttem.

A vérvörös hályog csak egyre nőtt és vastagodott, s vele együtt a fájdalom, az ereimet maró, égető érzés is egyre nőtt.  Végigjárta a testem minden porcikáját újra meg újra. De a legvadabb táncot a szívemben járta, mely már alig és nehézkesen pumpálta a vért a testembe, valamint a fejemben is élénken jelen volt a kínzó érzés. Már kezdtem reménykedni, amikor egy árny mellém kúszott. Kérni akartam, hogy öljön meg, de nem ment. Csak a fájdalomra tudtam gondolni. A fekete lidérc letérdelt mellém és felfedve arcát vizsgált meg engem.

-           Eleazar! – szólt engedelmet és tiszteletet igénylő hangon. Hangja alig volt több suttogásnál, a másik mégis egyből ott termett mellette. De a hangtalan suhanásuk izgatott a legkevésbé. Azt akartam, hogy legyen már vége ennek az egésznek. – Lesz valami belőle, van valami képessége? – kérdezte mohón a mellettem térdelő fekete hajú férfi.

-           Emberként aligha tudott róla, hogy nagy erőkkel bír, de ha átváltozik, hatalmas kincs lesz a Volturi számára – válaszolta kelletlenül, majd eltűnt, de a hosszú hajú vámpír továbbra is ott volt mellettem.

-           Ne félj, gyermekem! Jó kezekben leszel nálam – mondta és én ekkor elvesztettem az eszméletem. Innentől nem emlékeztem semmire csak, hogy egy hatalmas, ámde rideg szobában ébredtem. A falak kőből, az ajtó erős faajtó, az ablakon a Hold halovány fénye szűrődött be és én egy hatalmas, faragott franciaágy közepén fekszem. Akkoriban ilyen csak a nagyuraknak volt.


Amit nem tudtam hova tenni, az a bíbor hályog a szememen, a tökéletes látás, hogy még így is láttam a levegőben vidáman keringőző porszemeket, a falak hajszálvékony repedéseit, az ajtón a csiszolás nyomait; és a tökéletes hallás. Hallottam a leheletnyi szellő sustorgását, a madarakat, az állatokat az erdőben, egy közeli patak lágy, nyugodt csobogását, különböző lépteket, sóhajokat, és amire felültem az ágyban: őrjítő szívpulzálásokat.

Egész közelről hallottam, amitől a torkomban valami ismeretlen, maró érzés keletkezett. Az agyamban valami azt súgta, hogy keljek föl és induljak megkeresni a szívverés forrását. De újabb hangokat hallottam, így inkább nyugton maradtam, hisz fogalmam sem volt, hogy most mi is van. Valaki azt mondta: „Felébredt!”, mire közelgő léptek zaja csapta meg a fülemet. Ahogy tovább füleltem, rájöttem, hogy nem is egyvalaki közeledik, hanem öten jönnek. Egyikük léptein lehetett hallani, hogy örül. Csak azt reméltem, hogy megmondják, hogy mi történt és mit keresek én itt. Pár pillanat múlva már nyílt is a robosztus faajtó.

Elsőre egy bordóstólás férfi jött be, majd őt követte még négy, de rajtuk fekete köpeny volt. Mindegyikőjük fejére volt húzva a csuklya, így még beazonosítani sem tudtam, hogy kik lehetnek. Nyakukban érdekes, V alakú, bordóköves nyaklánc lógott, melynek közepén kitűnően láttam a címert. Elsőnek a hozzám legközelebb álló fekete ruhás fickó fedte fel kilétét. Haja hollófekete és vállát súrolja, bőre hófehér és hajszálvékonynak tetszett, valamint tompán csillogott, ahogy a Hold fénye itt-ott rávetődött. Szemei boldogan csillogtak, és nem tudtam elképzelni, hogy most elment a maradék eszem is vagy tényleg karmazsinvörös színben pompáznak. Olyan ismerősnek tűnt a férfi…

A fekete hajú példáját követve a másik három is felfedte arcát előttem. Először egy rövid fekete vagy inkább nagyon sötét barna hajú vetette hátra fekete csuklyáját, az ő szemei is vörösek voltak, de arca barátságos volt. Majd őt egy szőke követte. Haja vállig érő, arca kifejezéstelen és krétafehér. Végül ismét egy fekete hajú következett. Akár az első ikertestvére is lehetett volna, csak az arca sokkal, de sokkal ellenségesebb volt.

-           Mi történt velem? – kérdeztem, ezzel megtörve a beálló csendet, ami kezdett frusztrálóvá válni. De hangom tiszta, dallamos és gyönyörű csengése megrémisztett. Biztosra vettem, hogy hallucinálok, vagy ha ennyire nem is vészes a helyzet, akkor biztos, hogy csak álmodok. De azért ennyire még nekem sem lehet élénk a fantáziám…

-           Átváltoztál – válaszolt nevetve az ismerős férfi. – Most már a mi családunkhoz tartozol. Vámpír lettél, fiam – mondta és én nem akartam hinni a fülemnek. Azokat az éveket írtuk, amikor ezt még kimondani is Istenkáromlás volt. – Nem hiszed? – kérdezte még mindig nevetve. – Mégis mivel magyarázod a kitűnő hallást, a látást, a maró érzést a torkodban, az agyad gyorsaságát, a holtsápadt és márványhoz hasonló bőrt, ami a Nap és néha a Hold fényében gyémántként csillog, a vörös színben pompázó íriszeket és többek között azt, hogy nem dobog a szíved? – az utolsó négy szót szinte már csak lehelte. Hátborzongató volt.

-           De hiszen ez… - kezdtem tiltakozni a hallottak ellen.

-           Lehetetlen? – kérdezte a szőke felvont szemöldökkel és maró gúnnyal a hangjában.

-           Az – nyögtem, majd szememet újra a fekete hajú, boldog – és ezek szerint – vámpírra szegeztem.

-           Tudod, fiam… semmi sem lehetetlen – mondta, majd már ott is ült mellettem, mire én vicsorogva, villámgyorsan az ágy másik végébe húzódtam. – Látom, megvannak az újszülött reflexeid – nevette el magát. – Szóval, semmi sem lehetetlen és nincsenek véletlenek sem, minden okkal történik. Hiszem azt, hogy okkal kaptalak, gyermekem.

-           Kik maguk? – kérdeztem hirtelen.

-           Mi vagyunk a Volturi! A Volturi a legnagyobb hatalom a világunkban. Mi szabjuk a törvényeket és mi intézkedünk, ha  elfajulnának a dolgok – mondta. – De kérlek, tegezz nyugodtan – tette hozzá.

-          És én mit keresek itt? – bukott ki belőlem a következő kérdés, mire az ágyon ülő férfi felkacagott én pedig csak ámultam hangja gyönyörűségén.

-           A csatában elestél, az egyik katonánk áldozata lettél – mondta a rövid hajú. – S mivel éreztem, hogy erős és rátermett vámpír lesz belőled, Aro megkímélte az „életed” – mesélte el röviden a történteket, de az utolsó szót fintorogva ejtette ki.

-           Aro? – kérdeztem, hisz fogalmam sem volt, hogy ki kicsoda.

-           Bocsájtsd meg fiam az illedelmetlenségünk, csak annyira izgatott lettem a hír hallatán, hogy fölébredtél – mondta a vékony fekete hajú. – Az én nevem Aro és ők itt a fivéreim – mondta, miközben a másik három felé mutatott. – Név szerint Caius – mondta a szőkére mutatva, aki biccentett egyet –, Eleazar, bár ő nem a kezdetek óta él velünk – mondta, most a szimpatikus, rövid hajú vámpír felé mutatva – és Marcus. Mi vagyunk a Volturi feje, s most már te is a családunkhoz tartozol, ifjú gyermekem.

Aro elmondta, hogy kinek mi a képessége és, hogy Eleazar szerint nekem is van, mégpedig az, hogy tudom uralni az elektromosságot – mert neki az az áldása, hogy meg tudja mondani, kinek mi vagy épp mi lesz a képessége. Majd elmagyarázta a szabályokat, hogy mit szabad és mit nem. Elmondta, hogy fiaként tekint rám, ezért nyugodtan hívjam őt apámnak. Furcsa volt ez az egész a számomra, akár egy eszement álom. De a torkomat nyaldosó lángok és az intenzív illatok jelezték, hogy ez bizony a valóság. Aro azt is mondta, hogy az alagsorban lévő cellákban mindig találok eledelt, de ha nem lenne köztük ínyemre való, elmehetek vadászni, de csak felügyelettel, tekintve, hogy újszülött vagyok. Megtudtam azt is, hogy honnan volt olyan ismerős. Őt láttam emberként utoljára…

Az emberi emlékeim nem tértek vissza, csak a végzetes este történéseit tudták előhozni úgy, hogy közzel-hellyel teljesen emlékezzek rá. Eleazar és Anabell – a testőröm – sokat tréningeztek velem, hogy tökéletes és legfőképp erős lábakon álljon a képességem. Ez volt a legfontosabb. Bár nem győzték hangsúlyozni, hogy ez még csak kezdetleges. A testi erőm ugyan csökkenni fog, miután kilépek az újszülött korszakból, de a képességem ereje csak nőni fog. Akkor már nemcsak hirtelen haragomból fog előjönni, hanem bármikor, amikor csak akarom. Persze én meg nem a türelem mintaképe vagyok. Amit akarok, azt most azonnal akarom és nem máskor.

Mindemellett imádtam ezt az életet. Gyorsaság, erő, sebezhetetlenség és hatalom. Nem mellesleg a Volturi klán, a vámpírok legnagyobb és legveszélyesebb családjának a vezetője – ha nem is hivatalos vezetője – az apám. Csak egy szavamba kerül, jelen esetben lehet az egy érintés is és már kész is, amit akarok. Senki nem mer velem packázni, de aki mégis… Nos, annak a Volturival kell szembenéznie, ami egyet jelent a biztos halállal. Én sajnos nem ölhettem meg őket, pedig nagyon akartam, de apám nem engedte.

Akár egy valódi herceggel, úgy bánnak velem itt. Mondjuk úgy, az is vagyok, egy Volturi herceg, örökös. Nem tudom, hogy csak Chelesa miatt kötődöm-e Aróhoz – hogy képes vagyok apámnak szólítani őt –, illetve magához a Voltirihoz, vagy ez csak úgy kialakult, de nem is érdekelt túlzottan. Jól érzem így és itt magam és kész. Élveztem így élni. Élveztem, amikor csak úgy elmentem egy-egy „szórakozóhelyre” és bomlottak értem a pultos- és felszolgálólányok, na meg minden nőnemű és ezt rendszerint ki is használtam. Apám persze egyáltalán nem örül ezeknek, de elnéz felette. Néha, amikor hozzák a táplálékot, kiválaszthatok egy-két lányt magamnak, hogy elszórakoztassanak. Ezen Caius és Marcus rendszerint jót mosolyognak, mert ők már – apámhoz hasonlóan – megtalálták a párjukat. De elmondták, bizony ők is voltak ilyenek.

-           Apám, elmegyek vadászni – szóltam neki futólag, de ő már előttem is termett. Szemében ilyenkor mindig aggodalom fénye csillogott. Tudtam, hogy legszívesebben a fél gárdát rám állítaná, csakhogy biztos ne essék semmi bajom. A kép addig tiszta volt, hogy a fiának tekint, de arra is rájöhetett volna már, hogy erős vámpír vagyok, rátermett, eszes és persze vakmerő. Talán pont ez volt az, ami nem tetszett neki.

-           Vigyázz magadra – mondta és a csillogó Volturi láncom megigazította, mire elnevettem magam. – Fiam, ha nem nagy kérés, elmenne veled Hazel is, Cecilia húga – tette hozzá. Hogy én ezt mennyire tudtam… Apámnál nincs olyan, hogy ne lenne valami hátsószándéka. Mindig akar valamit. Ez a tulajdonsága kissé idegesítő, de mindig jót nevetek rajta, kivéve, ha Hazelről van szó. – És, ha találtok valami különlegeset…

-           Akkor azt elhozzuk neked, Aro – kacarászta Hazel.

Igen, mindenki tudja, hogy apám milyen kapzsi. Nálunk csak olyan vámpírok vannak, akiknek nagy hasznuk van. A legjobb képességek mind a markunkban vannak. Cecilia például képes minden gondolatot kiűzni más fejéből, ő „változtatott át” képessége segítségével. Eltüntette az ellenséges gondolataimat, hogy megtámadhasson. Hazel irigyelte nővére képességét, számtalanszor próbált elcsábítani, de nővére egyszer sem segített neki, de nem hagyott föl a próbálkozásokkal. Pedig én már az első alkalom után közöltem vele, hogy tőlem levetkőzhet nekem meztelenre, táncolhat nekem vagy bármi, de akkor sem kell.

-           Na, gyerünk, hess-hess! Menjetek – utasított apám szikrázó mosollyal az arcán, mi pedig nekivágtunk a vadászatnak.

-           Köszönöm, hogy veled jöhettem, Sebastian – mondta Hazel futás közben. Mintha apám kérésének ellenszegülnék. Ezt ő is tudta és pont ezért nem hozzám jött először.

-           Apámnak köszönd, ne nekem, Hazel – mondtam gúnyosan és én lezártnak tekintettem a témát. Vadászni jöttünk, nem csevegni.

Szerencsénk volt. Meg tudtuk oldani városon belül. Az erdőben találtunk egy tízfős baráti társaságot. Igazán ínycsiklandó illatuk volt, amitől a vörös köd a szemem elé szállt. Egyre mélyebbeket szippantottam a mámorító, édeskés illatokból, mitől megbokrosodtam és lecsaptam. Kezemből áram sugárzott feléjük. Már ezt élveztem. Szívük az áramütés hatására felgyorsult pár pillanatra, ezzel a bennem lakozó állatot a végletekig hergelve. Izgalomtól és vérszomjtól csillogó szemekkel szakítottam szét az egyik sátrat, még mindig elektrosokk alatt tartva áldozataim. Szívük egyre lassult, de még mindig ütemesen pumpálták a vért. Ekkor hagytam magam az ösztöneimnek és mohón téptem szét a férfit, majd észvesztve szívtam a nyálkás, kissé édes nedűt testéből.

Fontos volt a külcsín. Nem haraphattuk csak úgy meg őket, mert újra lázongások lettek volna, akárcsak az én születésem vagy épp halálomkor. Állattámadásnak kellett álcáznunk, az állatok pedig széttépik az embert, valamint nem hagyhatjuk ott, egy helyen őket.

Én három után jóllakottnak nyilvánítottam magam. A többi illata nem tetszett. Dohányos, piás, beteg, füves. Persze van köztünk, aki nem éppen normális és ezekre utazik, de én irtózom tőlük. Bár a kedvenceim a szüzek voltak. Nemcsak szexuális szempontból. A vérük leírhatatlanul csábító. Apám erre csak annyit mond: „La tua cantante!” és ha úgy vesszük, igaza is van. A vérük énekel nekem. Sokszor jártam már az emberek között és ellent tudok mondani a kísértésnek, de ha ott egy szűz… Emlékeztetni kell magam, hogy mit szabad és mit nem. Igaz, miután nekem adta magát valaki, akkor is őrült módjára kívánom a vérét, az már csak plusz feltét, ha a lány előtte szűz volt…

-           Meg akarod várni, mire felkel a nap? – szólalt meg Hazel, de most kivételesen igaza volt. Már rég el kellett volna indulni.

Futás közben valamiről össze-vissza locsogott, de az én agyam teljesen máshol járt. Míg ő szövegelt, én felfigyeltem kettő ismeretlen vámpír szagára. Az agyam azon kattogott, hogy hagyjam és siessünk haza, majd Demetri megoldja, vagy álljak eléjük. De a testem már döntött, az ismeretlenek irányába tartottam, vállalva annak a veszélyét, hogy megölnek. De az is lehet, hogy csak átutazók. Nekem az első lehetőség is tetszett, hogy ellenségek és meg kell küzdeni velük. Úgyis rég vágytam már rá, hogy harcolhassak.

Hirtelen, de nem váratlanul ért, amikor két szakadt ruhás, harci sebhelyes vámpír ugrott le elénk egy fáról. Nem tűntek nomádoknak, ruháik – már ami megmaradt belőlük – jómódúságról árulkodott. Lábukon cipő volt. Zavarodottnak tűntek, szemük óvatosan cikázott köztünk. Míg mi vicsorogva és támadó állást felöltve méregettük őket, ők feltartott kézzel álltak előttünk és szemmel láthatóan féltek.

-           Mit kerestek itt? – kérdeztem elsőként megtörve a csendet.

-           Te Sebastian Volturi vagy, ugye? – kérdezett vissza a velem szemben álló, vörös hajú vámpír reménykedve.

-           Mit–kerestek–itt? – tettem fel újra a kérdést, minden szót lassan, hangsúlyosan ejtve. S nyomatékosításképpen egy kis áramütéssel ajándékoztam meg őket. Hálás voltam Eleazarnak, amiért ennyit foglalkozott velem. Eleinte csak energiagömböt tudtam dobálni, de ma már egy erős gondolat és áramütést kap az ellenfejem. Olyan vagyok, akár egy sokkoló. De a kedvencem, amikor a kezemből láthatóan áramlik ellenfelembe az elektromosság.

-           Beszélnünk kell az apáddal – nyögte a vörös a földre rogyva. Talán kicsit erősebben ráztam meg őket, mint azt akartam.

Egy egész percen keresztül gondolkoztam és mérlegeltem. Kedvem lett volna még kínozni őket, de a szemükben nem azt a tipikus „Vétkeztem!” félelem csillogott, hanem valami teljesen más. Látszott rajtuk, hogy nem bűnözők. Na és persze bennem semmi kárt nem tehetnek, hála szeretett képességemnek, a várban pedig esélyük a támadásra körülbelül a nullával egyenlő.

-           Jól van – böktem ki. – Induljatok!

-           De, Sebastian – akadékoskodott Hazel. Kedvem lett volna őt is egy kiadós elektrosokk alá helyezni. Velem senki ne ellenkezzen. Egyedül apámnak és három nagybátyámnak tűröm el. De ő, mit akar, egyelőre én vagyok a magasabb rangú, hogy úgy mondjam.

-           Fogd be Hazel – morrantam rá, megvillantva fogsoromat és éreztem, hogy a szememen lévő bordó hályogon lassan keresztülmegy az elektromosság, jelezve, hogy ne akarjon magára haragítani, mert nem jönne ki belőle győztesen.

Innen már közel volt a kastély. A két idegen előttünk ment, s én minden mozdulatukat figyeltem. Egy rossz lépés, mozdulat és már át is járta a testüket az áramcsapás okozta fájdalom. Két perc múlva már a sötét folyosókon siklottunk. Az őrök út közben mind hozzánk csapódtak, majd a hatalmas faajtót szélesre tárták nekünk.

-           Fiam – üdvözölt mosolyogva apám. Odaléptem hozzá, mire ő homlokon csókolt, ezzel kiolvasva a gondolataimat. – Jól döntöttél – mondta és már az idegenek felé is fordult. –Nos, ifjú barátaim, mi járatban vagytok?

-           Aro – mondták áhítattal és térdre borultak apám előtt. Én is ilyen hatalomra vágytam, hogy nevem félve emlegessék, és mikor meglátnak, boruljanak le előttem. A vörös vámpír, akivel én is beszéltem, fölállt odament apámhoz és megfogta a kezét. Apám elmélyülten tanulmányozta a férfi gondolatait. Néha-néha elmosolyodott, de mielőtt elengedte volna a vörös kezét, arca elkomolyodott. Nem szólalt meg, csak nézett maga elé, megkeményedett arcvonásai semmi jót nem ígértek. Mind azt vártuk, hogy végre elmondja, mit látott, miért jött a két idegen, mi az a fontos dolog.

-           Aro? – törte meg a már frusztráló csendet Caius.

-           A Bazsinow klán – mondta nehézkesen.

-           Mi van az Oroszokkal, apám? – léptem mellé. Nem tetszett a hangnem, ahogy válaszolt. De nem értettem, mi lehet, az Oroszokkal soha nem volt baj, amióta én itt vagyok, és tudtommal előtte sem volt. Még ha Cullenékről lenne szó – bár ők elég kis „család” – vagy a Dél-Amerikában lévő vámpírokról, nem is csodálkoznék.

-           Embereket változtatnak át és meg akarják törni a hatalmunkat – válaszolt undorodva.

-           Na de Aro – kacarászott Marcus. – Nem ők lennének az egyetlenek. Ráadásul a mi kezünkben olyan erőkkel bíró vámpírok vannak, hogy még az ötlet is nevetséges, hogy megtámadni a Volturit. Nem még megdönteni a hatalmunkat – folytatta jót nevetve. De nemcsak Marcus tartotta badarságnak ezt. Az én számomra is abszurd volt. Elég lenne csak Ceciliának, Chelesa-nek, Hazelnek és nekem eléjük állni. Cecilia kitörölné a gondolataikat, Chelesa szétbontaná őket és egyiket-másikat hozzánk kötné érzelmileg, Hazel bevetné az asztrálkivetítő képességét, ezzel teljesen megzavarva őket, én pedig egyszerűen egy halálos áramütést küldenék feléjük.

-           Tudod, hogy nem szeretek semmit kockáztatni – mondta apám.

-           Mikor harcolunk – tette fel az egyik legfontosabb kérdést Eleazar.

-           Egy hét múlva tervezik, és ha elébük megyünk, a Cseh-Lengyel határnál találkozunk – válaszolt a szőkésbarna férfi. Meglepett, hogy azt mondta: „megyünk, találkozunk”, ezek szerint velünk harcolnak.

-           A Volturi oldalán akartok harcolni? – kérdezte gúnyosan Caius.

-           Mindenképpen – válaszolták egyszerre, mire apám szája felfelé görbült.

A következő egy hetet felkészüléssel töltöttük. A tapasztalt „katonák” minden nap tréningeztek minket. Nehezen, de rávettem apámat – nagybátyáim segítségével –, hogy nekem is harcolnom kell. Nemcsak azért, mert akarok, hanem mert olyan képességem van, aminek nagy hasznát vehetjük. Tetszettek a gyakorlások és egész jól ment a közelharc is, bár tudtam, hogy ezt a tudásomat a harcban nem fogom kamatoztatni, mert élveztem az áldásom, túlságosan is, minthogy leálljak komolyan harcolni. Akár a hajdanán élt Jane. Apám többek között ezért is félt. Őt és a testvérét, Alecet, Caius esküdt ellenségei, a vérfarkasok ölték meg. Nagy veszteség volt a Volturi számára, de még így is bárkivel szemben túlerőben vagyunk a sok különleges képességgel rendelkező katonával.

Eleazar újra elővett és edzeni kezdett velem. Ez még jobban ment. Bár a célom az volt, hogy vihar idején – vagy még akkor is, ha nincs vihar – a villámokat is tudjam irányítani, hogy bele tudjak szólni a természetbe valamilyen szinten. Bácsikám egyik gyakorlás alkalmával megkérdezte, hogy mióta tapasztalom, hogy a szememen is keresztülcikázik az áram. Azt mondta, nő az erőm, de még nem tudja, hogy ez mi lesz, miben és nem mellékesen, hogyan fog megnyilvánulni. Örültem a hírnek, talán ez volt a legjobb, amit valaki közölni tudott velem. Ez mindig fel tudott vidítani.

Végül elérkezett a csata napja is. Mindenki nyugtalan volt, de elindultunk a Cseh-Lengyel határhoz. Még várnunk is kellett rájuk. Az éjszaka sötét volt és rideg. Érződött, hogy valami készülődik. Az égen nem világított sem a Hold, sem a csillagok. Ahogy ott álltam, akaratlanul is felszínre törtek az emlékeim arról az estéről. Némiképp de ja vue érzésem volt, ahogy vártam a harcot megannyi társammal és családommal. S csak remélni mertem, hogy most nem lesz Véres az Égbolt.

~Vége~