Sziasztok! Mivel már eléggé lemaradtam a novella alkotással ezért hoztam egy rövid kis történetet. Jó olvasást ~
Az élet olyan kihívásokat állít elénk, amelyeket nehezen tudunk csak megoldani. Erőszakkal, és végeredményként vérrel. Tisztán emlékszem arra a dologra, ami még most is kísért. Amit ha felidézek, végigfut a hideg a hátamon. Újra és újra előugranak a képek, és úgy érzem mintha tegnap történt volna. Mai napig sem hiszem, hogy ilyenre képes voltam. Pedig csak egy baleset volt. Egy baleset, amelyet nem akartam. Közbejött. A sors játszott velem, és én kerültem ki vesztesként a küzdelemből. És ez a harc egy ember életét követelte tőlem.
Végre a nap végével sikerült a kocsimba huppannom. Egész testemet átjárta az az érzés, hogy hazafelé mehetek. Imádom a napnak ezt a részét, amikor végre elindulhatok a meleg otthonom felé, a családomhoz és a gyerekeimhez. Hogy újra és újra magamhoz tudjam ölelni őket és érezzem, otthon vagyok. Otthon ahol lennem kell, ahol nyugovóra tehetem a fejem. Ez a szó, hogy otthon, melegséggel töltött el, így rátapostam a gázra, hogy minél hamarabb hazaérjek. Már éjfélt ütött az óra, legalábbis az, ami a kocsimon volt. Láttam, hogy lassan vált át a következő napra. Tudtam, hogy ki kell bírnom hazáig, de a szemeim nem bírták volna ki, míg hazaérek. És itt történt meg az a dolog, aminek nem kellet volna. Éppen hogy betértem az első kisvárosba és lehunytam a szemem. Csak pislogni akartam, de a szemhéjam leragadt. Alig tudtam felnyitni. Végsőre egy kiáltásra kaptam fel a fejem, de ekkor már megtörtént a baj.
Felálltam az ágy széléről és odamentem az ablakhoz. Halkan suttogtam, hogy „Nem”. Tényleg nem hittem benne, de így sokadjára is visszaidézve ezt a balesetet... Egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy egy emberi életnek én vetettem véget. Azért, mert lehunytam a szemem. Azért, mert a fáradság eluralkodott rajtam. Azért, mert ilyen vagyok. A Hold már javában fent volt az égen és talán már éjfél is elmúlt. Rápillantottam az órámra. Tizenegy ötvenkilenc.
- Áh, mindjárt éjfél – gondoltam magamban, és elindultam az ágyam felé.
Amikor megláttam mi az „valami”, megállt egy pillanatra bennem a lélek. Szemeim elhomályosodtak és éreztem, hogy egyre kezd bennem forrni a víz. Hogy ki tette ezt szerencsétlen nővel – mert nő volt az illető –, majd újra gondolatok szálltak fel az égbe. Ezek a saját gondolataim voltak, hogy én tettem. Én vagyok ennek a balesetnek az elkövetője. Leültem az asszony mellé, aki a földön terült el és újra gondolkozni kezdtem. A családja, a gyerekei, akik várják haza az anyjukat, de nem fog hazaérni soha már. Az ártatlan asszony ki valószínűleg átrohant a boltba, hogy gyerekei kívánságait teljesítse. De nem láthatja őket többé... Én vetettem véget az életének. És ennek vége. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Nem tudtam a jövőre gondolni, csak a jelen volt az, ami a legjobban érdekelt és tolt el magától. A mentők megérkeztek és velük együtt egy csoport rendőr is. Az utóbbi valószínűleg értem jött. Így, tiszta fejjel sokkal jobban láttam a dolgokat. Egy rendőr határozott léptekkel haladt felém, és tudtam, hogy nem a sebesülthöz jön, hanem hozzám.
- Álljon fel – halottam határozott hangját.
Én csak nagyot nyeltem, mert hang nem jött ki a számon. Ha tudtam is volna, azt gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe jobb ha nem szólalok meg.
S miután kezemre tette a bilincset tudtam, hogy mi fog következni. És most itt vagyok. Igaz, teljesen megváltoztam és más jövőt is tervezek magamnak, de mégis más lettem. Mintha az a baleset okot adott volna rá, hogy változtassak magamon és az életemen. A vágyaimon, az álmaimon és a jövőmön. Fejemet a párnára hajtottam, mert éreztem, nem bírom sokáig.Szemeimet lehunytam és elmenekültem egy olyan világba, ahol mindent feledni tudok. Ahol az életem nem rossz. Sőt, tökéletes. Egy olyan világba, ahol nincs múlt. Jelen és jövő van. És ez a kettő ami számít.
