Temetés - Kelly.~

Hali :) Ezt a novellát még régebben irtam, amikor semmi ötletem sem volt, ezért most előkotorásztam :) Ha már énis tag vagyok, akkor rakjak már fel valamit nem? Ez olyan lecsós :D Nem volt ihlet :) Remélem azért nem olyan rossz:) A pap mondókáját érdemes szerintem elolvasmi mert jó :) Nem én irtam, hanem netről szedtem, de ha kell akkor megkeresem honnan :D

Talán ez az utolsó alkalmam rá, hogy megköszönjem mindazoknak az embereknek azt a sok 

segítséget és odaadást amit eddig adtak nekem. Nem mertem körbenézni, mert úgyis tudtam, 

hogy mindenki arcán csak szomorúságot fogok látni. Sosem szerettem sztár lenni. 

Sosem szerettem a figyelem központjában lenni. De most mégis itt vagyok és várom,

 hogy ez a dolog alábbhagyjon. A szüleim halála után mindenki engem sajnált. Pedig

 igazából nincs is rá szükségem. Nem vagyok még sajnálatra sem méltó.

 Elmondtam magamban egy imát és a papra figyeltem, ahogy elmondja a szokásos 

temetési mondókáját. Már volt esélyem végighallgatni őt, de akkor nem igazán figyeltem.

 Megpróbáltam másra terelni a figyelmet. De most nem akartam semmi mást, csak imát a

 szüleimhez, hogy nyugodjanak békében.  A pap nagy levegőt  vett és szomorúan rám nézett.

 Szemeiben szomorúságot láttam, de még nem is gondoltam, hogy igaziból együtt érez velem.

 Mikor visszatekintett a koporsóra, akkor éreztem elsőre, mennyire is rossz nélkülük. 

• - „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek , ne is csüggedjen.” (János evangéliuma 27, 14.)
• 
  
• Gyászoló testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet ! Földi életünknek vannak olyan helyzetei, amikor úgy tűnik, hogy feleslegessé válik minden szó, minden emberi beszéd. Van alkalom, amikor szavak nélkül többet tudunk mondani egymásnak, mintha egyszerre mondanánk ki a legszebb és leglényegretörőbb szavakat. A szavak ilyenkor nemcsak hogy feleslegesek, de sokszor fájdalmat is okoznak. Fáj annak aki kimondja és fáj annak, aki hallgatja. Fájnak a kimondott és a meghallgatott emberi szavak, amikor szavainkkal már nem tudjuk megváltoztatni a valóságot. Lelkünkbe tépnek, szívünkbe hasítanak a szavak, amikor a valóság fájdalmat okoz, mert megváltoztathatatlanul sebet ejt bennünk. Ezek a sebek befele vérzenek és ezért nem lehet bekötözni, nem lehet kötszerrel, kenőccsel ápolgatni, gyógyítgatni őket. Vannak bár orvosságok, amelyek többé-kevésbé enyhítik, elviselhetőbbé teszik, hogy együtt éljünk lelki sebeinkkel, de ezek nem alkalmasak a gyógyításra. Lelki sebeink egyetlen orvossága egyedül az idő.
  
• Az idő az ami, ha nem is gyógyítja, de elviselhetőbbé teheti belső láthatatlan, de mégis fájdalmasan lüktető sebeinket. Az idő azért gyógyít, mert tőlünk függetlenül telik, és tisztítja érzéseinket, közelebb segít bennünket a szeretet megtapasztalásához, s ezáltal orvossága lesz lelki fájdalmainknak. Tehát az idő azért orvossága fájdalmunknak, mert hozzásegít a lelki fájdalmaink egyetlen orvosságához, egyetlen gyógyítójához, a szeretethez. Lelki sebeink egyetlen gyógyszere tehát a szeretet, amelynek szüksége van időre. A szeretet nem születik meg egyik pillanatról a másikra, mert időnek kell eltelnie ahhoz, hogy bennünk valósággá legyen. Időre van szükség ahhoz, hogy a lelki sebek gyógyuljanak a szeretet erejével.
• 
  
• Azzal kezdtem beszédem, hogy vannak emberi életünknek olyan helyzetei, amikor feleslegessé válnak a szavak, mert fájdalmat okoznak, annak is aki mondja és annak is aki hallgatja. Majd azt mondtam, hogy azért feleslegesek a szavak, mert a fájdalmat okozó valóság megváltoztathatatlan. Aztán azzal folytattam, hogy e valóság lelki sebeket okoz és ezen sebek egyedüli orvosa az idő, mert elhozza a szeretetet. Erről a szeretetről beszélve, e szeretet hangján szólva a fájdalmat okozó valóság mellett is értelme lesz az emberi szónak.
  
• Gyászoló testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet, e szeretetnek az üzenetét szólottam felétek, amikor felolvastam e szomorú órában a Szentírás üzenetét a János evangéliumából:
• 
  
• 
  
• „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.”
• 
  
• 
  
• A felolvasott szentírási hely Jézus szavaival szól hozzánk, az ő biztatásával szólít meg. Szükségünk van e jézusi szavakra. Szükségünk van a jézusi biztató szóra. Szükségünk van, mert a szavak nélküli valóság döbbenete és fájdalma csupán ideig-óráig lehet elviselhető. Bármennyire fájnak a szavak a megváltozhatatlan valóságban mégis vigaszt adnak, hisz a szeretet könyvéből, az evangéliumból, Jézus szavaival szólít meg bennünket. Az örök élet lapjainak üzenete szólít meg, és akárcsak a múló idő gyógyító vigasza, úgy a Szentírási biztató szavai is a szeretet hangján szólítanak meg. Megszólítanak és arról beszélnek, azt ígérik, azt adják, amire a legnagyobb szükségünk van ebben az órában.
  
• „Békességet hagyok nektek …” – szólít meg a jézusi szentírási üzenet. Békességről szól, békességet nyújt felénk. A békesség az emberi lélek legfőbb vágya, ami a szeretetből születhet meg. Minden embernek szüksége van a békességre, hogy kiteljesedjen és testet ölthessen, megvalósulhasson a szeretet. Békességre van szükségünk, hogy teremjen a Föld maghozó növényt és gyümölcsérlelő fát, békességre van szükségünk, hogy szívünk csendjében megszülethessenek a szavak.
  
• Békességre van szükségünk, hogy megszülessünk, és hogy családban felnőjünk; és békességre van szükségünk, hogy magunk is családot alapíthassunk. Békességre van szükség a családokban, békességre van szükség, hogy a maghozó búzaszemeket learassuk és a gyümölcsérlelő fákat leszüretelhessük. A békesség az élet bölcsője, és békesség a szenvedés, a lelki sebek gyógyírja is. Békességben születünk meg és békességben vágyunk élni és békességben vágyunk örökre megpihenni, békességben vágyunk örök búcsút venni elhunyt embertársainktól.
  
• Nagy szükségünk van tehát a jézusi békességre. Ezt a békességet keressük egész életünk során, ezért a békességért küzdünk egész életünkben. A békességért, a jézusi biztatás befogadásáért. Mert örökké háborog a mi szívünk, mert a világ zaja, az élet amiben élünk, örökké zaklat, örökké kihívások, előre nem látható meglepetések elé állít, ahol helyt kell állani, ahol nincs időnk megállani és gondolkodni. Ahol a békességes cselekedeteinkre bízzuk önmagunkat és engedjük, hogy megszólítson a jézusi szó, az evangéliumi biztatás elragadjon minket. Ezt a békességet megtalálni nem könnyű, ezért a békességért sokat kell szenvedni, sokat kell érte szenvedni és legfőképp naggyá kell növekednünk a szeretetben.
• 
  
• Szívünk lelkünk örökké zajos, zajos mert keresi az isteni célt, hogy mi célra születtünk meg a földi világra, hogy Istennek milyen terve van velünk. Lelkünkben ezt a háborgását csak a békesség csendesítheti le. Jézus az önmaga békességének nyugalmával ajándékoz meg bennünket. Ez a békesség az Istenbe vetett hitből fakad. Van viszont egy másfajta békesség is, amit Jézus a világ békességének nevez. Nem tér ki arra, hogy milyen ez a békesség, amit a világ ad, csupán azt mondja, hogy az a békesség amiről ő beszél, az a békesség amit ő ad, az nem olyan, mint a világ békessége.
  
• A jézusi békesség nyugalmat áraszt emberi szívünkbe, a csüggedésből kigyógyít és eltölti szívünket a szeretettel.
• 
  
• Gyászoló testvéreim! Most azért gyűltünk össze, hogy végtisztességet tegyünk eltávozó néhai Károly Gyula és felesége Károly Éva keresztény testvéreinknek. E végtisztességben keressük ezt a békességet a mi lelkünkben is, keressük a jézusi lelki csendességet adó szavakat. Keressük, akárcsak eltávozó embertársaink keresték egész életük során a békességet és akik immár megtalálták üdvözítőjüknél, a gondviselő Istennél.
  
• Azoknak a néhai embereknek a végtisztességére gyűltünk ide, akinek az életét ti jobban ismeritek, mint én, hisz egy faluban éltetek vele, sok ideig láttátok küszködésüket, békesség-keresésüket. Azt hogy ki volt néhai Károly Gyula és Károly Éva valójában azt csupán a gondviselő, örökkévaló, egy, igaz Isten tudja, aki lelket adott nekik születésekor és aki e lelket tőlük visszakérte, hogy örökké fényeskedjék az örök világosságban és eggyé legyen Istenével.
  
• Néhai embertársainknak a végtisztességén vagyunk jelen, akiket én ott láttam késő ősztől kora tavaszig a templom padjában. Ott láttam ahogy úrvacsorában részesülnek. Találkoztam velük nyáron, amint vezették a traktort hogy a földet műveljék.
  
• Két olyan embernek a végtisztességén végzem a szolgálatot akiket habár rövid ideig is volt csupán alkalmam ismerni személyesen, én is megtapasztaltam a segítőkészségüket , amit személyesen nekem és családom számára önzetlenül tudtak adni. Ott láttam a volt felekezeti unitárius iskola közmunkájánál a tavalyi évben és láttam lelkesedésüket ahogy bontották a régi falakat.
  
• Emlékszem, jól emlékszem, bennem él hangjuk, amint beszélgettük, hogy bontás után építenünk is kell és velük együtt osztoztam a tavalyi évben örömükben, ahogy elkészült az új épület alapja és velük együtt reménykedtem a folytatás lehetőségében, és értelmükben örömmel ajánlották fel a majd elkészülő épület számára a szőnyeget, amit majd leterítünk az elkészülő épületbe.
  
• Egyszóval tele voltak tervvel elkeseredéssel, vággyal, hogy megtalálják a jézusi békességet. Együtt kerestük egykor a békességet, de nem úgy ahogy a világ adja.
  
• Most pedig itt állunk a gyászoló család mellett. A végtisztességet tevő gyülekezet biztató együtt érző szeretetével.
  
• Szeretném, ha e gyászos órában a gyászoló család is velem együtt hálát tudna adni, hogy övé lehetett eltávozó néhai, kedves Károly Gyulának és feleségének, Károly Évának szeretete. Köszönje meg Istennek mindazt a szépet és jót amit eltávozó embertársaink életében neki adhattak, és ha kell, ha megbántotta valaha életében szeretteit, embertársait akik most itt vannak, vagy esetleg bármi ok miatt nem tudtak eljönni temetésére, hát tudjanak megbocsátani számukra, hogy békességes
• legyen az ő távozásuk.
  
• Adja Isten, hogy ezt a békességet, az együtt érző reménységet adó szeretet békességét adhassuk egymás számára, és csöndesen vegyünk búcsút eltávozó embertársainktól.
• 
  
• Búcsúzzunk el tőlük, mint akik mindig velünk fognak maradni a szívünkben, a lelkünkben, ahova életükkel kitörölhetetlenül beleírták magukat, és engedjük el, engedjük át őket a gondviselő, egy igaz Istenünknek, akinél megtalálták már a végső békességet. Legyen számukra könnyű a Föld és számunkra hittel az eltávozósuk.
  
• Isten legyen velük, Isten legyen velünk!
• 
  
• Ámen
• 
  
• 
  

• - Ámen - mondta kórusban mindenki. Valahol szipogást, máshol rövid sajnálatokat hallottam. De én csak a belső hangjaimra figyeltem.
  
• 
  
• Kedvem lett volna ordítani és kiszaladni a világból, mert éreztem, hogy nincs értelme már életemnek. Rokonaim már mind meghaltak. Magamra maradtam. Közelebb mentem a koporsóhoz, és sírva ráborultam. Nem tudtam mást tenni. Valakinek ki kellet adnom bánatomat. A koporsót felemelték a levegőbe, ezzel engem arra késztetve, hogy búcsút vegyek végleg szüleimtől. Pár pillanat múlva már a föld mélyén fognak új életett kezdeni és engem itt hagytak, hogy megpróbáljam magamat eltartani.
  
• Az emberek koszorúkat akasztottak a sírra, majd egy „Részvétem Ramóna”-val hazaindultak. Teljesen elfejtkeztem a jelenről. Tudom, hogy mostantól új élet veszi kezdetét és nekem nem marad már senkim és semmim csak a magány.
• 
  
• 
  

A Kedvesség Ára - Rami

Sziasztooook!
Na, hát közkívánatra egyik régebbi, pontosabban életem második novelláját hoztam, amely már egyszer közzé lett téve a régi novellás blogon, ami meg lett szüntetve hála a szerkesztőtársamnak, de mindegy.
Szóval, itt a friss novella, szeretnék azért pár kommentet, illetve friss van a Nightfall saga-n is :)
Puszi, Rami

A Kedvesség Ára

„Nem kell sírkamra vagy szellemjárta ház ahhoz, hogy az embert kísértse valami. Az elme útjai a valós helyeken túlra vezetnek.”

Az élet nem mindenkihez kegyes, és van, aki ebbe beleőrül, vagy csak szimplán gyógyszerfüggő lesz, netán öngyilkos akar lenni. Persze ezeket az embereket a legtöbben kinevetik és megvetik. Pedig nem kéne, hisz’ bármelyikünket érheti egy olyan megrázkódtatás, hogy az agyunk felmondja a szolgálatot. Én már csak tudom, nap mint nap hoznak be ide fiatalokat és idősebbeket egyaránt.

Szeretek itt dolgozni, de néha nagyon megrázó. Az a sok homályos, fátyolos tekintet. És az a sok erőszak, mogorva megnyilvánulás a munkatársaim részéről. Persze mindig azt mondják, hogy azért teszik, mert a szép szóból nem értenek, de érdekes mód rám hallgatnak és beveszik a gyógyszereiket. Nekem nem lázongnak.

A helyzet ugyan nem olyan durva, mint ahogy azt Hollywoodban elképzelik. Nincs alagsorban található sötét, dohos helyiség, ahol törhetetlenacél ajtók mögé zárjuk a betegeket. Nincs fenyítés sokkolóval. Persze vannak, akik elkülönítést igényelnek és természetesen más gondozásban, kezelésben van részük. Egy skizofréniást nem kezelhetsz úgy, mint egy drogfüggőt vagy egy olyan kislányt, aki látta, ahogy megölik a szüleit.

Igaz, nem mindenki gondolkozik úgy, mint én. Nem egyszer eltűnődtem már azon, hogy talán túl jószívű és kedves vagyok, de aztán mindig észhez kapok és kiverem ezt a fejemből. Én nem tudnék ordítozni velük és ütlegelni őket. Az erőszak nem old meg semmit.

- Lisa, ne most játssz vámpírt! – mondtam mosolyogva és lefejtettem a hátamról a fiatal lánykát.

Speciel őrá is azt mondják, hogy skizo, de igazából nem tudjuk, hogy mitől lett ilyen. A lány már kiskora óta itt van, a szülei még csak nem is látogatják. Undorító dolog. Semmibe veszik a saját gyermeküket, csak azért, mert nem úgy viselkedik, ahogy azt a társadalom elvárná. Pedig nagyon aranyos lány, a kis karkötő, amit nekem csinált, mindig rajtam van. Na és az a csillogó szempár, amikor hozok neki valami apróságot, vagy csak szimplán kimegyek sétálni vele a parkba. Nem igaz, hogy nem lehet őt szeretni. Persze sok türelmet és odafigyelést igényel, de senki nem állítja, hogy ez másképp lenne.

- Penny néni, mit szólna hozzá, ha a kis Lolát elvinné aludni? – karoltam az öreg nénibe.

- Rendben, aranyom – mondta és készségesen totyogott mellettem a szobája felé, a műanyagbabával a kezében.

Penny azért került ide, mert beleőrült abba, hogy elveszítette a gyermekét. Nagyon későn esett teherbe, talán túl későn is és a baba halva született. A kórházból egyenesen ide került. A férje hébe-hóba eljön meglátogatni őt, hoz neki virágot, de ennyi.

Penny napjai – mióta itt van – ugyanúgy telnek. Napjában számtalanszor végigsétál a folyosón, kezében a műanyag játék babával és csak megy. Néha megkérdezi valakitől, hogy: „Ugye milyen gyönyörű az én kis Lolám?” Mindezt teljesen üveges tekintettel és el-elcsukló hangon.

- Sophie, hoztak egy srácot – szólt oda Larry, az egyetlen férfi munkatársam. – Elkülönített és nem mond semmit. – csóválta a fejét, mire mindig kócos haja az arcába esett. – Talán Te szót értesz vele.

- Oké, Lar. – csuktam be magam mögött az ajtót. – Mutasd az utat!

Larry is hasonszőrű figura, mint én. Inkább tépi a száját órákig, minthogy kezet emeljen valamelyikükre. Na de egy pasinál egy pasi nem sokat ér el, hacsak az illető nem a saját neméhez vonzódik, mert ugyebár ez is előfordulhat. Larry pedig egy egész jóképű fickó. Magas, nem az a kifejezetten izompacsirta, de egy nő biztonságban érezheti magát mellette. Félhosszú haja kicsit rockerhatást kelt, de gyönyörű kék szemeiben öröm elveszni egy fárasztó nap után.

- Sok sikert kislány! – paskolta meg a vállamat az én kedvenc kollegám és már ment is a dolgára.

A szobában egy korombeli srác üldögélt az ágyon. Látszólag semmi baja, csak egy átlagos huszonéves fiú. Kinézetre sem volt utolsó, magas volt, erős testalkatú, sötét hajú és gyönyörű zöld szemei szinte világítottak.

- Szia, Sophie vagyok – mutatkoztam be. – Én leszek az ápolód – mondtam mosolyogva.

- Lars – biccentett.

A fiú a továbbiakban sem volt valami bőbeszédű, de kiderült, hogy nem drogos, nem szuicid hajlamú egyed csak azt nem mondta, hogy miért van itt és legfőképp, hogy miért elkülönített. De ettől eltekintve nagyon kedves. Amikor kivittem a parkba, adott nekem virágot és a kézműves foglalkozáson csinált nekem egy karkötőt „Sophie és Lars” felirattal.

Hogy ne neki kelljen beszélnie általában ő kérdezett többet. Igazán kíváncsi és érdeklődő típus, mindenre kíváncsi volt. Többek között, hogy mikor döntöttem el, hogy pszichiátriai ápoló szeretnék lenni és, hogy szeretem-e a munkám.

- Tudod, már kislánykoromban is szerettem másokról gondoskodni, de igazán a gimiben dőlt el, hogy merre is tovább – válaszoltam. – És, hogy a másik kérdésedre is feleljek: igen, szeretem ezt csinálni, bár néha nagyon kimerítő.

- Olyan gyönyörűek a szemeid – szólalt meg váratlanul és tenyerét az arcomra simította. – Ugye nem baj?

- Köszönöm és nem, nem baj – mosolyogtam. – Hozom a gyógyszereid – mondtam az órámra pillantva és azzal felálltam és elsétáltam Larry-hez - aki ott ült közelünkben és Lisával rajzolt -, hogy elkérjem a gyógyszeres szoba kulcsait.

- Addig figyelek rá – ajánlotta.

- Angyal vagy.

A napok múltak és nem tudtam meg semmit, csak azt, hogy kezdem megkedvelni Lars-t. Értelmes, kedves és figyelmes fiú, ráadásul még jól is néz ki. Csak az a bibi, hogy a betegem, mondhatjuk úgy. Na és még mindig nem tudtam, hogy miért van itt, pedig eredetileg ez volt a feladatom, hogy derítsem ki. Ezt a témát kerülve viszont annyi mindenről mesélt. Elmondta, hogy csak a tanulmányai miatt jött ide, aztán magával ragadta a város és itt ragadt. Meg mesélt még a kisöccséről is. Elmondta, hogy egy egész focicsapatnyi gyereket szeretne, valamint állandóan bókolt nekem.

Egyik szabadnapomon a telefonom ébresztett, hogy Tina megbetegedett és be kéne ugranom helyette. Hogy mit ne mondjak, nem így terveztem a napom, de üsse kő, bementem. Azzal a kikötéssel, hogy a délutáni műszakot nem vállalom, mert a nővéremhez akarok menni. Fel is hívtam az én mindig komolytalan ikremet, hogy csak délután indulok.

- Sophieee! – ugrott a nyakamba Lisa, amint megjelentem.

Eldöntöttem, hogy ma rá figyelek és Lars-ot ráhagyom a másik két lányra. Úgy is meg kell próbálnom kiverni a fejemből.

Lisa nagyon örült, hogy játszottam vele, csak azt sajnálta, hogy esik az eső – ami neki nem is lenne baj, hisz’ vámpír a szentem – és így nem mehetünk ki a virágok közé. Nagyon bizonygatta, hogy majd ő megvéd az esőtől, de ellenálltam. Nem akartam, hogy megfázzon.

- Sophie, gyere egy kicsit – szólt Nina a pult mögül és egy feketekabátos férfi felé bökött a fejével.

- Igen?

- Jó napot kívánok! Harrison, gyilkossági nyomozó vagyok és egy bizonyos Lars Mathias-t keresek. Ha jól tudom maga a kezelője – mondta érces hangon a férfi.

- Rendben, máris hozom.

Fogalmam sem volt, mit akarhat a nyomozó, de semmi jót nem sejtettem. Ahogy lépkedtem, kezdett összeállni a kép, hogy miért nem mondott semmit arról, hogy miért került ide és a kapcsolatairól. Nem hiszem, hogy csak egy szemtanú lenne. Ahhoz túl rejtélyes. Nem egyszerű skizofrén. Mániákus és még gyilkos is? Neem. Az nem lehet. Lars nem.

- Megkérdezhetem, hogy miért keresik? – fordultam vissza.

- Soro… Öhm, az mindegy – hadarta a férfi.

Persze, mindegy. Attól függ, hogy kinek. De ha az, amire gondolok, akkor értem mér, hogy miért érdekelte annyira minden apróság velem kapcsolatban. Arra volt kíváncsi, hogy mi a gyengém. Bár lehet, hogy már kezdek becsavarodni. Nem én lennék az első. Sok emberről hallottam már, hogy úgy végezték, mint a betegeik.

Remegő lábakkal álltam meg Lars szobája előtt és nyitottam be. Az ablakon a sötétítő be volt húzva és én azt hittem alszik, ezért nem csuktam be az ajtót, csak behajtottam. De tévedtem. Lars az asztalnál ült és látszott, hogy valami nem stimmel. Furcsán motyogott és szinte észre sem vette, hogy bementem. Nyeltem egyet és megszólaltam:

- Szia Lars, én vagyok – erőltettem mosolyt az arcomra és hangom hallatára megfordult. Tekintete ködös, még ebben a félhomályban is láttam.

Éreztem, hogy eljött a vég. A halál bűze megcsapta az orromat. Az ember ezt valahogy megérzi, de én nem akartam. Ilyen fiatalon még nem! De Lars felállt, kezében megcsillant valami és én automatikusan hátrálni kezdtem. Ami rossz taktikának bizonyult. Gyorsabb volt és erősebb, mint én, és amint az ajtóhoz értem, az halk puffanással becsukódott.

- Bocsáss meg! – mondta és keze a magasba lendült.

Sikítani akartam, de nem tudtam. Keze lecsapott, s a kés belém hatolt. Egyszer, kétszer, háromszor…

- Bocsáss meg Sophie! – hatolt át a fájdalom ködén a hangja, de már éreztem, hogy csak perceim vannak hátra és ezek lesznek életem utoljára hallott szavai. És ő csak döfködte ernyedten vonaglott testemet és nem számított neki semmi. Ott vergődtem a térdelő és szurkáló Lars mellett több sebből vérezve. De már alig éreztem, magamban fohászkodtam az Úrhoz, hogy vessen véget ennek a szenvedésnek. És igen, már éreztem, hogy a rám zúduló víztömeg kezd magába szippantani. Még egy utolsó hörgő lélegzetvétel, vagy talán kettő és vége. – Szeretlek!

-VÉGE-