Remélem tetszeni fog...
Csók: Rami
The Angel of Death – A Halál Angyala
„Mindenkiben van fény és némi sötétség is. A kérdés az, hogy melyik részre hallgatunk. Az jellemez minket.”
Életem mindig úgy éltem, hogy soha ne bánjak meg semmit. Amit szerettem volna, azt megvalósítottam és halmoztam az élvezeteket. A szüleim mindig büszkék voltak rám, mert nemcsak szép, de okos is voltam, az egyetemet is irigylésre méltó eredménnyel végeztem el; ezt pedig senki nem vethette a szememre, hisz’ nem protekcióval csináltam végig, mert a szüleim nem milliárdos, befolyásos emberek. Egyszerű, falusi családból származom, és amit elértem, azt mind saját erőből csináltam végig. Csupán lelki támogatást és biztatást kaptam.
Mindenki azt mondta, hogy én még a jég hátán is megélnék, annyira leleményes vagyok és, hogy biztosan tovább fogok élni, mint száz év. Ezt mindig egy pirulással és egy legyintéssel elintéztem. Igazából szerettem volna száz évig élni - ha nem még tovább -, a halálra még csak futólag sem akartam gondolni. Azzal hitegettem magam, hogy én leszek az első ember, aki örökké fog élni úgy, hogy nem lesz olyan, mint egy összegyűrt, kimosott papír.
Tervem közzel-hellyel meg is valósult. Bár nem úgy, ahogy azt gondoltam.
Mindössze huszonhat éves voltam, mikor egy tanulmányi ösztöndíjat kaptam és felszálltam egy repülőgépre, ami az új otthonom, Brazília felé tartott. Szüleimmel csak futólag közöltem a dolgot és telefonon köszöntem el tőlük, amit a mai napig bánok, és soha nem fogom ezt megbocsájtani magamnak. Reméltem, hogy nem lesz semmilyen pánikrohamom az út alatt.
A fényképezőgép egész végig ott lapult a kezemben és sűrűn kattintgattam. Egyszerűen lenyűgözött a kilátás felszálláskor, illetve az ez utáni órákban a felhők kötötték le minden figyelmemet. Olyan volt, mintha tejszínhabon lebegnénk. Kedvem lett volna kisétálni a repülőgép szárnyára és beleharapni a nagy fehérségbe. Az is eszembe jutott, mennyire magasan lehetünk vajon.
A stewardess kedvesen közölte, hogy kapcsoljam be az övemet, mert megkezdjük a leszállást. Az izgatottság még jobban rám talált és már alig vártam, hogy kiérjünk a vastag, lomhán hömpölygő felhőréteg alól és meglássam az elmosódó tájat. De az izgatottság mellé beférkőzött a pesszimizmus és a rossz előérzet is. Valamiért úgy éreztem, rosszul döntöttem és nem szabadott volna eljönnöm. Pedig ezt akartam, és mégis szörnyen elbizonytalanodtam és rosszul éreztem magam.
A gép rázkódni kezdett – elég durván – és előre tudtam, hogy mi lesz. A szép hosszú életről alkotott képem egyszeriben megsemmisült. Meg fogok halni! – ez járt a fejemben. De nem csak nekem. Mindenkin úrrá lett a pánik. A lélegeztetőket is leeresztették, ezzel tudatva a tényt: semmi sincs rendben. A kedves arcú stewardess, aki az imént közölte, hogy megkezdjük a leszállást, most minden erejével azon volt, hogy úrrá legyen a pánikon és csitítani próbálta a sikoltozó embereket.
Hirtelenjében a gép szárnya leszakadt, mire nagy füst támadt, a rázkódás pedig megerősödött, akárcsak a fejetlenség. A mellettem ülő nő görcsösen szorongatta gyönyörű, fekete hajú fiúgyermekét, miközben spanyolul az Istenhez fohászkodott. De imája süket fülekre talált. Újabb robaj kíséretében ismét rázkódni kezdett a gép, mire úrrá lett rajtam a hányinger.
A következő percben a vasmadár elülső része levált, pont ott, ahol az utaskísérő állt. Szörnyű látvány volt, ahogy a velem egykorú lány a semmibe zuhan. Aztán jött a következő sokk; az anyuka kezéből kiesett a gyönyörű kisfiú, egyenesen a nagy semmibe, ugyanis a szétválás pont előttünk történt. A nő kétségbeesett sikollyal vetette magát gyermeke után. Éreztem, hogy a kaszás ott áll mögöttem és arra vár, hogy rám is lecsaphasson.
Körülöttem minden lángokba borult és éreztem, ahogy a lángok nyaldosni kezdik a testem. Elmondhatatlanul fájt, ahogy egyik helyről a másikra vándorolt a tűz a testemen. Egy átkozott percen keresztül azon ügyködtem, hogy kikapcsoljam az övemet és a spanyolul beszélő nő példáját követve, én is leugorjak. Csakhogy az öv nem engedett, hiába tekeregtem és erőlködtem, az üléshez voltam láncolva.
Beletörődtem sorsomba és jajszó nélkül tűrtem. Éreztem az égett hús és a vér szagát, s az emberek sikoltozása ott visszhangzott a fejemben. Gondolatban elbúcsúztam és bocsánatot kértem a szüleimtől, valamint megköszöntem Istennek ezt a huszonhat évet. Barátaim nemigen voltak, így ez miatt nem kellett aggódnom; egyedül a szüleim és a húgom sorsa aggasztott, hogy ha én nem leszek többé, ők hogyan fognak boldogulni. Keserves sikoly tört elő belőlem, jelezve, hogy eddig bírtam és nem akarok meghalni.
A kínzó fájdalomnak vége szakadt és én egy sármos, harmincas éveiben járó férfival találtam szembe magam. Nem értettem, hogyan is kerültem ide, mikor az előbb még egy zuhanó repülő leszakadt hátsófelében ültem a lángok között, és az életem után sírtam. De a férfi pókerarccal állt előttem és valamiért úgy éreztem, közelebb kell mennem hozzá. Mielőtt megtettem volna az első lépést, körbenéztem, hogy hol is vagyok, de nem jutottam sokra, mert a hely körvonalai teljesen elmosódtak és csak a férfit láttam tisztán.
Habozva, de elindultam vele a végzetem felé. Nyugtalanító volt, hogy nem tudtam hol is vagyok, vagy meghaltam-e, és ha meghaltam, akkor hogy, s miért kerültem ide. Hiszen ez nem lehet a Mennyország, az nem lehet ilyen rideg és homályos. A Mennyországot én mindig úgy képzeltem, mint ahogy a romantikusfilmekben van: zöld lankák, illatos virágok, csörgedező patakocskák, amik tükrén megcsillan a szikrázó Nap, amit soha nem takarnak el a felhők. Lágy szél lengedez és simogatja arcomat. Mindenki mosolyog, és túláradó szeretet leng be mindent.
Az álomvilágból kiszakadva, egy hatalmas vasajtó előtt találtam magam, jobbomon a jóvágású férfival.
Az ajtó mögött egy vékony, fekete hajú és kicsit ijesztő férfit láttam meg elsőnek, aki egy nagy, faragott, trónszerű székben ült. Balján egy angyalarcú fiatal lány, egy hasonló székben; szőke haja lágyan omlott vállára és egészen a keblei alá ért. Szépsége vakító és egyben már-már fájdalmas volt.
- Már vártunk, Kedvesem! - szólalt meg az ős öregnek tűnő, fekete hajú férfi mosolyogva. – Van számodra egy ajánlatunk…
Mindennek több mint háromszáz éve. De a szüleim cserbenhagyása iránt érzett fájdalmat még mindig nem tudtam elfelejteni, pedig az óta már találkoztam velük.
Jelen pillanatban az utcákat járom, és várom, hogy elérkezzen az idő, hogy a listámon álló legelső név tulajdonosának véget érjen az élete. Tudom, elég morbid dolog várni arra, hogy valaki meghaljon, eleinte utáltam magam érte, de az évek során megbarátkoztam a sorsommal, hogy segítsek nekik az átkelésben. A szívem néha összeszorul ugyan, amikor kisgyermekek kétségbeesetten ölelik át a combom és az anyukájuk után sírnak.
Újra a listámra pillantottam és az első helyen álló név aláhúzódott, nagyot sóhajtottam, idő van… Az egészben a közlekedés tetszett a legjobban. Csak arra kellett gondolnom, aki a lista első helyén állt és hunyorítanom kellett. Így nem láthatott senki, csak akit kísérnem kell és nagy sűrű füsttel eltűntem, majd megjelentem.
Nagy bánatomra, egy ötéves kislányt kellett elkísérnem a céljához. Nagyon aranyos volt, a keresztlányomra emlékeztetett: hatalmas bogárszemek, apró szájacska, pisze orr, kipirult arc és göndör hajacska. Akár egy csöpp angyalka. Tekintetét az enyémbe fúrta és úgy méregetett; az az érzésem támadt, mintha egyáltalán nem félne. Apró kezét felém nyújtotta és elindultunk.
- Ki vagy te? – kérdezte pár lépés után. Hangja, mint a szélcsengő, de csak a nagy fehér kapu előtt válaszoltam neki.
- A Halál Angyala!
VÉGE!