Anyu, Szeretlek! - Kelly.~

Sziasztok! Elég rég érkezett novella, igy gondoltam egyet és egy pályázatra irt novellámat felrakom. Ezt még nem olvashattátok, hisz a pályázatból kiszálltam, de a novella megmaradt, igy úgymond újrahasznositom! Jó olvasást : Katherine

Akármennyire is hihetetlen, mindenki valamilyen okból fogva született erre a földre és valami olyat tesz élete során, ami megváltoztatja ezt a világot. Mi élünk itt és mi teszünk azért, hogy lényeges dolgok változzanak meg, hogy egyre jobb és jobb legyen. 
Becsuktam a kis könyvemet és felnéztem a plafonra. Az utóbbi időben annyit néztem ezt a fehér terepet, hogy már minden részletét teljesen tudtam. Minden repedést, minden elszíneződött foltot. 
Beteg vagyok. 
Ez a tény már annyira beleivódott a tudatomba, hogy már megtanultam vele élni. Senki sem tudja mitől lettem beteg, csak azt tudják, hogy az vagyok. 
Lecsuktam a szemeimet és megpróbáltam pihenni. Az utóbbi éjszakákon csak szenvedtem. Mindenem égett és lüktetett. Mintha beledobtak volna a tűzbe, és otthagytak volna míg el nem égek. A kín mostanra már enyhült és csak én érzem, hogy a bejövetelem előtti boldogság csak fogy. Pontosan emlékszem a történtekre. Éjszakákon át csak sírtam, hisz a fájdalom mi bennem volt, nem akart enyhülni, és egyre jobban csak fájt. Mintha maga az ördög költözött volna belém. Reszkettem és mintha egy ugyanolyan ütemű dob szólt volna bennem. 
Meg akartam halni. 
Azt akartam, hogy ez a gyötrelem megszűnjön és újra boldog legyek. Máshol. Aztán filmszakadás.

Mindent elfeledtem és itt ébredtem. A kínszenvedésnek hűlt helye maradt. Senki nem tud semmit. Mindenki azt mondja, hogy rendbe fogok jönni. De mikor? Tettem fel sokadjára a kérdést magamnak. Holnap? Vagy netán egy év múlva? Vagy tényleg így fogok meghalni? Legalább csak egy támpontot adnának, hogy higgyek magamban. Hogy elhiggyem, hogy van értelme tovább küzdenem az életben maradásomért.

A fájdalom már megint belém nyilallt. Talán most jobban mint eddig. 
Égtem. Ordítani akartam és segítségért kiáltozni, hogy mentsenek meg ettől a tortúrától. De hiába, segélykiáltásomat senki sem hallotta meg. A falak mintha egyre szűkülnének. Vergődtem. Minden egyes testrészemben mintha kést forgatnának annyira fájt. Lehunytam szemeimet és csendben tűrtem míg ez a fájdalom felszívódik. De nem ez történt. Épp az ellenkezője. Erősödött és nem akart szűnni. Kinyitottam a szemem, de egyből mintha lángokban égne. Semmi nem segített. Majd hirtelen, amint jött úgy el is ment. Éreztem, hogy most kell cselekednem. Nem élhetem még egyszer át ezt a kínt, nem akarok örökké szenvedni. 


Kinyitottam újra a szemeimet és vártam, hogy valami történjen. Valami, ami talán a végzetemet jeleni, ami jó vagy rossz. Cipőkopogásra lettem figyelmes, felkaptam a fejem és vártam. Egy ismerős arcú személy jött be. Ruhája nedves volt, szemei duzzadtak haja szerteágazó. Nem tudtam, hogy miért. Hisz ő nem éli át azokat a szenvedéseket amiket én, őt nem kínozza az a fájdalom ami engem. Őbelé nem költözött az ördög.

-  Anya.  – Torkom elszorult, és emlékeim kezdtek visszajönni.

A nő újra keserves sírásba kezdett. Az ajtónál állt, nem mert közelebb jönni. Kértem volna, hogy öljön meg, hogy ne tegyen ki még egyszer egy ilyen szenvedésnek. De hiába. Hangomat mintha elvették volna. Nagyot nyeltem, édesanyám lassan lépkedni kezdett felém. Léptei óvatosak voltak. Látszott rajta, hogy mindent kétszer gondol meg és azután cselekszik.

Lassan elért az ágyamhoz, szemei megteltek újra könnyel. Le akartam volna törölni, de a fájdalom újra belém nyilat. Egy halk sikoly hagyta el a számat. Anyám gyorsan cselekedett. Kezeivel zsebébe nyúlt, majd egy kis tokot húzott elő. Ebbe tartotta mindig a három legfontosabb harci eszközét: Kés, bors és pisztoly. Lecsukta szemeit és előhúzta a kis tokból a kést, majd az éjjeli szekrényemre tette. A kín újra átvette a hatalmat felettem. Kezeim a kés után kapkodtak. Minden erőmet összegyűjtöttem és kimondtam az utolsó szavaimat.

   - Anyu, Szeretlek! – oly halkan mondtam ki, de a halkságom az igazságot tükrözte.

A kés kezembe akadt, egy puszta mozdulat választott el a haláltól. Éreztem, hogy a hideg átjárja testemet. Tudtam, hogy ez már a halál része. Minél hamarabb meg akartam szabadulni a fájdalomtól. Kezemet megrántottam és egyenesen a mellkasomba nyomtam. Hirtelen megfordult körülöttem a világ. Minden egyes mozdulat fájt. Talán ez a dolog végig, még a túlvilágon is velem marad? Vagy nemsokára kiszabadul belőlem? Vártam. Nem érdekelt a gyötrelem, nem érdekelt, hogy bárkinek is hiányozni fogok. Csak az érdekelt, hogy nemsokára egy jobb helyre kerülök. Úgy éreztem, mintha valami magába szippantaná a lelkemet és csak a testemet hagyná. Éreztem, hogy ez a megfelelő pillanat. Lecsuktam szemeimet és átadtam magamat a Halál kezébe.

A sors játéka - Mazsolácska : D

Sziasztok!
Végre sikerült nekem is írnom... már régóta terveztem csak sosem akart sikerülni... eddig legalábbis :) Remélem jó lett....


A késő estékben a legjobb dolog,hogy az ember egymaga lehet.
Nem kell a többi embertől függnie figyelni mindenre amit tesz, amit mond. Ilyenkor csak élvezi az életet.
Ez az a nagyszerű dolog az életben, amit az emberek többsége még csak érdemlésre sem méltat. Pedig minden múlandó az ilyen meghitt nyugalmas pillanatok is.
Lehet hogy ez az én gondom is nem bírom felismerni a szépet ami az orrom előtt halad el? Talán ezért vannak azok a dolgok is oly messzire tőlem amiket igazán szeretnék? Talán 20 évesen nem is kéne más az életbe csak ez a nemtörődöm gyorsaság a minden jót szépet és boldogságra késztető pillanatot eltüntető dolog? Talán még nevet sem lehet adni ennek a fogalomnak. Sőt lehetséges hogy ebből a korszakból ki sem nő valaki és élete végéig így marad. Esetleg jön egy hűséges társ ki mellettünk marad jóban rosszban ahogy az eskü is mutatja amit az ifjú pár tesz le egymásnak.
Vajon én hol ronthattam el 1 hónapja még mindenem meg volt ami a boldogsághoz kelhet .egy család aki mindennél fontosabb, egy olyan személy aki mindig ott volt és akivel esküvő nélkül is hűséget fogadtunk. Egy szép és reményekkel teli jövő kép. Viszont mindez már csak a múlté.
Minden egy fülledt esős nyári napon kezdődött. Egy ártatlan veszekedés, mely szinte minden héten látogató volt nálunk.Mindig akadt valami apróság ami valamelyikünknek nem tetszett.
Már arra hogy miért is vesztünk össze nem emlékeszem. Közös életünk legnagyobb vitája volt, melynek végeredményeként elrohantam. Rohantam a veszekedés elől, talán az igazság elől, a tények elől. Aznap már nem is mentem haza. Kóvályogtam az olykor népes de mégis kihalt utcákon és vártam a csodára, de sojnos az volt az utolsó dolog ami akkor meg akart nekem jelenni. Öntudatlanul bolyongva jutottam el a szüleim házához. Ez volt az a hely ahova, ha bármi gondom adódott is mindig elmenekülhettem. Azon a napion viszont semmmi sem volt úgy ahogy kellett volna a ház előtt mentőautó állt. Épp az apámat rakták be a kocsiba. Anyám sírva követte. A mindig oly erősnek és élet vidámnak tűnő asszony most épp az ellenkezőjének hatott.
- Anya!Anya! Mi történt?
- Az ...az desapádnak ...szív...szívinfarktusa volt.....és ...nagyon nagyon súlyos.
- Nem...nem biztos nem olyan súlyos. Nyugodj meg kicsit hol a kocsikulcs majd én beviszlek utánuk.
De a helyzet mégis súlyos volt az apám kómában feküdt akár egy darab összeroncsolódott fa. Semmi sem mutatott arra hogy egyáltalán valaha fel fog belőle ébredni. Aztán két napra rá felébredt és teljes 489 órát normálisan ment tovább minden. Épp mire már anyám is nyugodtan tudott aludni és én is kibékültem a barátommal Tommal, minden a feje tetejére állt az éjszaka kellős közepén anyám hívott. Az apám javulása csak látszólagos volt. Az éjszaka újabb infarktusa volt és belehalt. És ez volt az a rész, amelyből észre kellett volna vennem a jeleket de túl vak és süket voltam hozzá. Az anyám nem bírta elviselni ezt a hatalmas fájdalom örvényt. Az apám volt a mindene.
- Nélküle élni nincs semmi értelme.
- Ne mondj ilyeneket én mindig ott leszek ha kelleni fogok. Csak kérlek ne mondj ilyet. Ha akarod akkor most rögtön átmegyek hozzád.
- Ne inkább ne.A magány most sokkal jobb lesz.
Igazság szerint ekkor felmerült bennem hogy talán nem lesz többé már ő sem. Aggódásom azonban alaptalanná vált. Másnap már kezdett viszanyerni valamicskét az erejéből de az a régi éne már nemtért vissza. Tommal is egyre gyakrabban veszekedtünk. Egyre többet voltam magányos, sőt már emlékszem is a az egész vita azon alapult, hogy még nem akartam oltár elé állni.
- Hidd el szeretlek. Szeretem a hóbortjaid és téged velük. De a fiatalság bolondság, de én nem akarom még.
- De miért? Oké azt értem hogy meghalt az apád.
- Azért mert félek és mert még nem vagyok hajlandó beadni a derekam a házasság szent kötelékének.
Ekkor ő volt az aki elmenekült. Többet már nem is láttam őt élve. Kiderült hogy egy bárba ment levezetni a feszültséget, amikor is a bárban bunyó ütötte fel a fejét és valamelyik asztalnál valaki felborított egy gyertyatartót ami egyenesen egy besötétítőre esett. Senki sem maradt életben. Senki....
Lehet hogy a sors kegyetlen játékot akart velem űzni? ... Már nem tudhatom meg, már nem is lenne kivel játszani a szeretteim közül. Talán a legárvább emberi lény lettem a Földön. Senkim sem maradt mostanra. Milyen furcsa is, hogy az élet akár egy hónap leforgása alatt teljesen romba dőlhet. Elveszhet, mintha nem lenne már semmi benne, ami arra késztetné az embert hogy tovább éljen.
Az édesanyám volt az aki a legtovább mellettem volt aztán az egyik egy héttel ezelőtti estén nem bírta tovább. Részegen autóba szállt, megcsúszott egy kanyarban és... már nemvolt ki megmentse őt.
Minden elveszett körülöttem. Azt hiszem ez volt az a pillanat amikor elhatároztam... nem adom fel a sors játéka kegyetlen volt. De megtanított sdok mindenre a keserűségtől egész érzelmek végtelen skáláján sok érzelemre. Öngyilkosság, mint gondolat nem tagadom megjelent a fejemben.
Főleg azután, hogy ma megtudtam, hogy a bátyám a családja össze tagjával együtt repülőgép szerencsétlenségben meghalt. Meglehet az is, hogy talán egy elmebeteg ember kiszemelt magának és addig akar kínzoni még megölöm magam.
Megkönnyebbülés már semmi gond baj nem lenne a világon. Talán még is jobb lenne meghalni? Eltűnni a semmibe. Találkozni a nagy kaszással az utolsó pillanatban... aki azért jön nehogy meggondolja magát az ember. Vagy éljek tovább az apám egyik kedvenc mondását felidézve:
- Minden elmúlik egyszer. A fájdalom, a boldogság, az érzelmek vihara, maga az élet. Mégis minden ember él, mert tudja ezt maga is, de ott a tudat, hogy jönnek újabb és újabb dolgok amik talán még fényesebbek is lesznek az előző érzéseknél.

A rossz úton - Rami

Sziasztok!

Ismét én vagyok, igen, mert meguntam, hogy már lassan egy hónapja nem írt senki. *Most gyilkos pillantást lövel Viki és Dorottya irányába* Szóval íme egy újabb agyament sztori Ramikától, amely jelen esetben korhatáros is... Remélem azért tetszeni fog :] Várom a véleményeket ;]

Love, Rami

A rossz úton…

„Vágy. Egy érzés, amelynek célja, hogy rossz útra vezessen. A szeretetre éhezőket ostoba döntésekbe hajszolja.”

Mindenki azt hiszi, hogyha valakinek pénze van, az valami fenomenális dolog. Hogy annak az embernek milyen jó, mert nem kell azon aggódnia, hogy miből fizeti ki a számlákat, hogy mit fog a gyerekeknek adni, ha éhesen hazajönnek az oviból vagy az iskolából. Azért, mert bármikor, bármit megvehetnek, a gyerekeknek gond nélkül tudnak zsebpénzt adni. Nagy házuk van - esetleg több is -, márkás, luxusautókkal járnak, mediterrán helyekre járnak nyaralni… De az érmének két oldala van. Minden családban van valami, amivel a benne élők nincsenek kibékülve. Semmisem tökéletes, még az oly drága, minőségi perzsaszőnyegben is ejtenek hibát. Igaz, azt direkt csinálják, mert ők úgy vallják, semmi nem lehet tökéletes, csak maga az Isten.

Sokan élnek azzal a közhellyel, hogy aki gazdag, az boldogtalan. De ezt meg is lehet cáfolni. Nem minden tehetős ember depressziós, van, aki teljesen jól érzi magát a bőrében.  De persze ők is emberből vannak, sokan hiányolunk valamit az életünkből, ahogy ők is. Így a jómódúak között is van, aki nem érzi teljesnek az életét. Így volt ezzel Abby is, a dollármilliárdos banktulajdonos Max egyetlen lánya, akire büszke volt, a fiával ellentétben. Abby jó tanuló volt, diákelnök, pom-pom lány és mindemellett bájos arccal lett megáldva. A családból ő volt az egyetlen, aki jóban volt a bátyjával. Többé-kevésbé még hatással is tudott rá lenni, amíg rá nem ébredt, hogy valami nincs rendben. Valami létfontosságú hiányzik neki.

Hiába volt barátja, ő hiába szerette a fiút. Nem érezte, hogy viszont szeretnék. A barátai sem igazi barátok voltak, amilyenekre ő vágyott. Mind kis milliomos palánta, kertvárosi cédák voltak, akiket nem igazán érdekelte, hogy mit gondolnak róluk. csak a pénz lebegett a szemük előtt. Pénzzel bármit elérhetnek – gondolták. De Abby meg akart felelni mindenkinek. A belső démonjaival harcolt, s közben szeretethiánytól szenvedett. Menekülni akart. Saját maga és a világ elől. Tudat nélkül. A boldog lebegést pedig csak a drogoktól kapta meg. Rálépett arra a rossz, de már kitaposott ösvényre, amire a bátyja is, évekkel korábban. Csak Josh azóta ráébredt, hogy ez nem jó út, de letérni már nem tudott róla. Már túlságosan régóta járt rajta. De a húgának nem kívánta ezt az életet.

-Abby, ennek nem lesz jó vége – próbálta a húga fejébe verni sokadjára. – Gondolatban megjelent előtte a végkifejlet, minden egyes beszélgetés alkalmával, és mégsem tudott hatni a lányra. – Abby, hát nem emlékszel, mit mondtál nekem? Kislány, ne akard elbaszni az életed! – rázta meg húgát. – Nézz rám Abby, nézz rám! N akard, hogy a drogok szétbasszák az agyad!

-Kussolj már! – üvöltött rá, a nemrég még oly kedvesen mosolygó, bájos lány most bátyjára. – Figyelj, csak add ide a bogyókat, és nem is látsz többet, oké? Josh, add-ide-azokat-a-kurva-tablettákat – mondta minden szót hangsúlyozva, kissé ingerülten.

-Abby, ez nem te vagy – esett kétségbe Josh, húga eltorzult arca láttán. Megrémült, mert felfedezte benne saját magát. Felfedezte benne a függőt.

-Honnan a faszból tudod, hogy ki vagyok én? – háborodott föl, de immár a könnyeivel küszködött. Abby úgy érezte, menten darabokra hullik. Fájt a mellkasa, szorított, mintha egy nálánál húsz kilóval nehezebb ember telepedett volna rá. – A picsába, hát már az is baj, ha egy kicsikét jól akarom magam érezni?

Josh erre nem tudott, vagy nem akart válaszolni. Saját magával harcolva átnyújtotta húgának a kis, fehér zacskót. De amint ezt megtette, újra megjelent a jövő szörnyű képe előtte, és bűntudat kezdte őt mardosni belülről. Abby pedig a szerzett zsákmánnyal kiviharzott a szobából. Nem hazudott Josh-nak, amikor azt mondta neki, hogy nem látja többé. Abby ezt már előre kigondolta. Belövi magát, majd eltűz otthonról, aztán „lesz, ami lesz” alapon nekivág a városnak. Ha más nem, hát kurvának áll. A gondolat még imponált is neki. Az örömlányok legalább élvezik, amit csinálnak.

Mint a legtöbb ember, Abby is így gondolta, de hol is van ez alátámasztva? Ez egy téves információ. Sok lányt belekényszerítenek. Gondoljunk csak azokra a lányokra, akiket a családjuktól elszakítva, elvisznek más országokba, és muszáj közösülniük a férfiakkal, különben ha nem megverik őket, akkor egy nemi erőszakra biztosan számíthatnak. De akár azokra az anyákra is gondolhatunk, akik nm voltak elég elővigyázatosak és fiatalon megestek, az apuka lelécelt, a szülők pedig azt mondták: „Ha megcsinálni megtudtad, föl is tudod nevelni!”. Egy nő egy gyerekkel mégis hol tud dolgozni? Hol fogják alkalmazni úgy, hogy mellette tisztességesen föl tudja nevelni a gyereket, pláne ha még kicsi, akivel állandóan törődni kell. Nőket amúgy sem szívesen alkalmaznak, nem még ha van gyereke. Nincs más megoldás, mint éjszakai pillangónak állni.

-Mennyi vagy, cukorfalat? – kérdezte Abbytől egy kopasz, kigyúrt fickó, akinek a homlokát egy jókora sebhely díszítette.

-200 dollár – válaszolt a lány egy mellvillantás kíséretében.

-Szopsz is, mucus? – kérdezte újra a férfi, kéjes, undorító vigyorral.

-Szeretnéd, hogy szopjak is? – kérdezett vissza Abby. A régen életvidám lányból ma már minden kigyilkoltak. A herointól teljesen elszállt az agya, az örömlánykodás pedig csak rontott rajta. Csak egy bábu volt, semmi más.

-Tövig nyeljed, kiscicám! – rikkantotta a férfi és disznó módjára röhögött. – És mit vállalsz még? Nyalhatlak, és úgy baszhatlak, ahogy akarlak? – röhögött még mindig, de már a puszta gondolattól merevedése lett.

-Plusz pénzért még belém is hugyozhatsz – mondta unottan Abby, de azért próbált valami életet varázsolni az arcára.

-Ilyen ribanc kell nekem – csapott a kő keményen álló péniszére. – Van itt pénz babám, készítsd a picsád! – vihorászta, mire Abby beszállt mellé a nagy, fekete autóba.

Abby hiába erősködöt, hogy kielégíti a férfit az autóban, út közben, de az nem engedte. Abbyt valahol izgatták az ilyen férfiak, bár nagyobb annak a valószínűsége, hogy ezt már csak magába táplálta, hogy ne legyen olyan rossz. A férfi nem vitte őt messzire, akár egy rossz filmben szoktuk látni, egy közeli, lepukkant motel parkolójában parkolt le. Nem meglepő módon, azonnal kaptak szobát. Tulajdonképpen, a motel az utcalányok kuncsaftjaiból élt. A szoba nem éppen volt valami higiénikus. Persze ők nem is azért mentek oda, hogy azt vizsgálják, minek hogyan kellene lennie, és hogy a bizarr foltok hogyan kerültek az ágyneműkre.

A férfi kulcsra zárta az ajtót, behúzta a függönyöket, és minden fürdés nélkül ledobta magát az ágyra, majd Abby fejét a pénisze felé nyomta.

-Na, most szopjál! – parancsolt a lányra, aki idő közben ledobta magáról a falatnyi ruháit.

Abby egyből cselekedett. Nem figurázott. Marokra fogta a férfi nemi szervét, majd belekezdett az orális kielégítésbe, ezzel hangos nyögéseket előcsalogatva a férfiból.

-Nyeld le, nyeld le a gecim! – mondta a férfi, majd Abby szájába élvezett. A lány újfent engedelmeskedett neki. Úgy volt vele, hogy úgy is mindegy.

Ahogy azt a férfi mondta, ő is „kielégítette” Abbyt. Bár a lány nem élvezte, megjátszotta az orgazmust. Nagy gyakorlata volt már ebben, így hangos nyögésekkel és összeszorított szemekkel adta a férfi tudtára, hogy abbahagyhatja a lefetyelést. Ez újra lázba hozta a férfit. Abby gyorsan széttárta a lábait és a férfi már benne is volt. Semmi gyengédség, a kopasz férfi durván és vadul mozgott. Abbyt nem érdekelte, mert boldog volt… az egy órája belőtt herointól. Talán még élvezte is, olyan szinten hozzászokott ehhez a hosszú hónapok alatt. S míg Abby aktus közben, maradék tudatával azon gondolkozott, hogy meg kéne látogatnia a dílerét – és hogy talán egy ingyen menetet is felajánl neki, hogy olcsóbban jöjjön ki –, a férfi elérte a csúcsot és Abbybe élvezett.

A kuncsaft kifáradt, nem volt ő sem olyan nagymenő, mint ahogy azt beállította. Kifizette Abbyt, majd visszavitte a többi lányhoz, akik egy szenvedélyes csókkal üdvözölték ifjú munkatársukat. Kiváltképp Cassandra szerette őt. Abby nála lakott, és néha eljátszadoztak egymással. Cassy lakása teli volt mindenféle szexuális segédeszközzel, és szívesen bújt férfi bőrbe is. Természetesen a megfelelő segédeszköz sem maradhatott el. Ő nem volt durva a fiatal lánnyal, minden alkalommal gyengéden hatolt Abbybe a mű-, felcsatolható péniszével. Abby először, s utoljára is vele élvezte az együttlétet.

Abby csaknem fél éve folytatta ezt az életvitelt. Josh azt hitte, húga csak hatni akart rá, amikor azt mondta, hogy elmegy. A szülők természetesen a fiút hibáztatták, mert biztos, hogy ő mondott valamit, meg amúgy is, milyen példát mutatott neki. valahol tudat alatt a fiú is saját magát hibáztatta, bár tudta, hogy úgy sem tudta volna visszatartani. Josh hiába mondta, hogy próbálta észhez téríteni Abbyt, a szülők nem hittek neki, s ezután emberszámba sem vették. Pedig Josh még elvonóra is járt. Valamint büszkeségét félretéve a szülei elé állt, s elmondta az ötletét, miszerint ragasszák ki Abby képét ahol csak lehet, hátha valaki látta. Josh még a drogos haverjait is mozgósította, csakhogy megtalálja a húgát. Mindhiába.

Abby nem került elő, hiába mozgattak meg minden szálat. Még csak a hírét sem hallották a lánynak. Egészen egy péntek reggelig, amikor Abby anyukája a konyhában, kávéfőzés közben a híreket nézte. A konyhapult mögül pont a nappaliban lévő tévére lehetett látni.

Újabb haláleset történt, ma hajnalban!

A rendőrség még mindig nem tudta elfogni a bűnbandát, melynek ma újabb áldozata egy tizenéves lány volt, akit brutálisan meggyilkoltak. Az arca és szinte minden porcikája össze lett kaszabolva, a hasát felvágták és kibelezték.

A holttestre egy munkába igyekvő nő talált rá, egy sikátor szélén.

Mint megtudtuk, a lány utcalány volt egy ideje és feltehetőleg kuncsaftot kereshetett, amikor megtámadták.

A rendőrség friss információi alapján a lány Abby Fischer volt és fél éve eltűntnek nyilvánították.

Ezzel egyidejűleg Josh szobájából egy hangos dörrenés hallatszott…

¤ Vége ¤

Temetés - Kelly.~

Hali :) Ezt a novellát még régebben irtam, amikor semmi ötletem sem volt, ezért most előkotorásztam :) Ha már énis tag vagyok, akkor rakjak már fel valamit nem? Ez olyan lecsós :D Nem volt ihlet :) Remélem azért nem olyan rossz:) A pap mondókáját érdemes szerintem elolvasmi mert jó :) Nem én irtam, hanem netről szedtem, de ha kell akkor megkeresem honnan :D

Talán ez az utolsó alkalmam rá, hogy megköszönjem mindazoknak az embereknek azt a sok 

segítséget és odaadást amit eddig adtak nekem. Nem mertem körbenézni, mert úgyis tudtam, 

hogy mindenki arcán csak szomorúságot fogok látni. Sosem szerettem sztár lenni. 

Sosem szerettem a figyelem központjában lenni. De most mégis itt vagyok és várom,

 hogy ez a dolog alábbhagyjon. A szüleim halála után mindenki engem sajnált. Pedig

 igazából nincs is rá szükségem. Nem vagyok még sajnálatra sem méltó.

 Elmondtam magamban egy imát és a papra figyeltem, ahogy elmondja a szokásos 

temetési mondókáját. Már volt esélyem végighallgatni őt, de akkor nem igazán figyeltem.

 Megpróbáltam másra terelni a figyelmet. De most nem akartam semmi mást, csak imát a

 szüleimhez, hogy nyugodjanak békében.  A pap nagy levegőt  vett és szomorúan rám nézett.

 Szemeiben szomorúságot láttam, de még nem is gondoltam, hogy igaziból együtt érez velem.

 Mikor visszatekintett a koporsóra, akkor éreztem elsőre, mennyire is rossz nélkülük. 

• - „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek , ne is csüggedjen.” (János evangéliuma 27, 14.)
• 
  
• Gyászoló testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet ! Földi életünknek vannak olyan helyzetei, amikor úgy tűnik, hogy feleslegessé válik minden szó, minden emberi beszéd. Van alkalom, amikor szavak nélkül többet tudunk mondani egymásnak, mintha egyszerre mondanánk ki a legszebb és leglényegretörőbb szavakat. A szavak ilyenkor nemcsak hogy feleslegesek, de sokszor fájdalmat is okoznak. Fáj annak aki kimondja és fáj annak, aki hallgatja. Fájnak a kimondott és a meghallgatott emberi szavak, amikor szavainkkal már nem tudjuk megváltoztatni a valóságot. Lelkünkbe tépnek, szívünkbe hasítanak a szavak, amikor a valóság fájdalmat okoz, mert megváltoztathatatlanul sebet ejt bennünk. Ezek a sebek befele vérzenek és ezért nem lehet bekötözni, nem lehet kötszerrel, kenőccsel ápolgatni, gyógyítgatni őket. Vannak bár orvosságok, amelyek többé-kevésbé enyhítik, elviselhetőbbé teszik, hogy együtt éljünk lelki sebeinkkel, de ezek nem alkalmasak a gyógyításra. Lelki sebeink egyetlen orvossága egyedül az idő.
  
• Az idő az ami, ha nem is gyógyítja, de elviselhetőbbé teheti belső láthatatlan, de mégis fájdalmasan lüktető sebeinket. Az idő azért gyógyít, mert tőlünk függetlenül telik, és tisztítja érzéseinket, közelebb segít bennünket a szeretet megtapasztalásához, s ezáltal orvossága lesz lelki fájdalmainknak. Tehát az idő azért orvossága fájdalmunknak, mert hozzásegít a lelki fájdalmaink egyetlen orvosságához, egyetlen gyógyítójához, a szeretethez. Lelki sebeink egyetlen gyógyszere tehát a szeretet, amelynek szüksége van időre. A szeretet nem születik meg egyik pillanatról a másikra, mert időnek kell eltelnie ahhoz, hogy bennünk valósággá legyen. Időre van szükség ahhoz, hogy a lelki sebek gyógyuljanak a szeretet erejével.
• 
  
• Azzal kezdtem beszédem, hogy vannak emberi életünknek olyan helyzetei, amikor feleslegessé válnak a szavak, mert fájdalmat okoznak, annak is aki mondja és annak is aki hallgatja. Majd azt mondtam, hogy azért feleslegesek a szavak, mert a fájdalmat okozó valóság megváltoztathatatlan. Aztán azzal folytattam, hogy e valóság lelki sebeket okoz és ezen sebek egyedüli orvosa az idő, mert elhozza a szeretetet. Erről a szeretetről beszélve, e szeretet hangján szólva a fájdalmat okozó valóság mellett is értelme lesz az emberi szónak.
  
• Gyászoló testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet, e szeretetnek az üzenetét szólottam felétek, amikor felolvastam e szomorú órában a Szentírás üzenetét a János evangéliumából:
• 
  
• 
  
• „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.”
• 
  
• 
  
• A felolvasott szentírási hely Jézus szavaival szól hozzánk, az ő biztatásával szólít meg. Szükségünk van e jézusi szavakra. Szükségünk van a jézusi biztató szóra. Szükségünk van, mert a szavak nélküli valóság döbbenete és fájdalma csupán ideig-óráig lehet elviselhető. Bármennyire fájnak a szavak a megváltozhatatlan valóságban mégis vigaszt adnak, hisz a szeretet könyvéből, az evangéliumból, Jézus szavaival szólít meg bennünket. Az örök élet lapjainak üzenete szólít meg, és akárcsak a múló idő gyógyító vigasza, úgy a Szentírási biztató szavai is a szeretet hangján szólítanak meg. Megszólítanak és arról beszélnek, azt ígérik, azt adják, amire a legnagyobb szükségünk van ebben az órában.
  
• „Békességet hagyok nektek …” – szólít meg a jézusi szentírási üzenet. Békességről szól, békességet nyújt felénk. A békesség az emberi lélek legfőbb vágya, ami a szeretetből születhet meg. Minden embernek szüksége van a békességre, hogy kiteljesedjen és testet ölthessen, megvalósulhasson a szeretet. Békességre van szükségünk, hogy teremjen a Föld maghozó növényt és gyümölcsérlelő fát, békességre van szükségünk, hogy szívünk csendjében megszülethessenek a szavak.
  
• Békességre van szükségünk, hogy megszülessünk, és hogy családban felnőjünk; és békességre van szükségünk, hogy magunk is családot alapíthassunk. Békességre van szükség a családokban, békességre van szükség, hogy a maghozó búzaszemeket learassuk és a gyümölcsérlelő fákat leszüretelhessük. A békesség az élet bölcsője, és békesség a szenvedés, a lelki sebek gyógyírja is. Békességben születünk meg és békességben vágyunk élni és békességben vágyunk örökre megpihenni, békességben vágyunk örök búcsút venni elhunyt embertársainktól.
  
• Nagy szükségünk van tehát a jézusi békességre. Ezt a békességet keressük egész életünk során, ezért a békességért küzdünk egész életünkben. A békességért, a jézusi biztatás befogadásáért. Mert örökké háborog a mi szívünk, mert a világ zaja, az élet amiben élünk, örökké zaklat, örökké kihívások, előre nem látható meglepetések elé állít, ahol helyt kell állani, ahol nincs időnk megállani és gondolkodni. Ahol a békességes cselekedeteinkre bízzuk önmagunkat és engedjük, hogy megszólítson a jézusi szó, az evangéliumi biztatás elragadjon minket. Ezt a békességet megtalálni nem könnyű, ezért a békességért sokat kell szenvedni, sokat kell érte szenvedni és legfőképp naggyá kell növekednünk a szeretetben.
• 
  
• Szívünk lelkünk örökké zajos, zajos mert keresi az isteni célt, hogy mi célra születtünk meg a földi világra, hogy Istennek milyen terve van velünk. Lelkünkben ezt a háborgását csak a békesség csendesítheti le. Jézus az önmaga békességének nyugalmával ajándékoz meg bennünket. Ez a békesség az Istenbe vetett hitből fakad. Van viszont egy másfajta békesség is, amit Jézus a világ békességének nevez. Nem tér ki arra, hogy milyen ez a békesség, amit a világ ad, csupán azt mondja, hogy az a békesség amiről ő beszél, az a békesség amit ő ad, az nem olyan, mint a világ békessége.
  
• A jézusi békesség nyugalmat áraszt emberi szívünkbe, a csüggedésből kigyógyít és eltölti szívünket a szeretettel.
• 
  
• Gyászoló testvéreim! Most azért gyűltünk össze, hogy végtisztességet tegyünk eltávozó néhai Károly Gyula és felesége Károly Éva keresztény testvéreinknek. E végtisztességben keressük ezt a békességet a mi lelkünkben is, keressük a jézusi lelki csendességet adó szavakat. Keressük, akárcsak eltávozó embertársaink keresték egész életük során a békességet és akik immár megtalálták üdvözítőjüknél, a gondviselő Istennél.
  
• Azoknak a néhai embereknek a végtisztességére gyűltünk ide, akinek az életét ti jobban ismeritek, mint én, hisz egy faluban éltetek vele, sok ideig láttátok küszködésüket, békesség-keresésüket. Azt hogy ki volt néhai Károly Gyula és Károly Éva valójában azt csupán a gondviselő, örökkévaló, egy, igaz Isten tudja, aki lelket adott nekik születésekor és aki e lelket tőlük visszakérte, hogy örökké fényeskedjék az örök világosságban és eggyé legyen Istenével.
  
• Néhai embertársainknak a végtisztességén vagyunk jelen, akiket én ott láttam késő ősztől kora tavaszig a templom padjában. Ott láttam ahogy úrvacsorában részesülnek. Találkoztam velük nyáron, amint vezették a traktort hogy a földet műveljék.
  
• Két olyan embernek a végtisztességén végzem a szolgálatot akiket habár rövid ideig is volt csupán alkalmam ismerni személyesen, én is megtapasztaltam a segítőkészségüket , amit személyesen nekem és családom számára önzetlenül tudtak adni. Ott láttam a volt felekezeti unitárius iskola közmunkájánál a tavalyi évben és láttam lelkesedésüket ahogy bontották a régi falakat.
  
• Emlékszem, jól emlékszem, bennem él hangjuk, amint beszélgettük, hogy bontás után építenünk is kell és velük együtt osztoztam a tavalyi évben örömükben, ahogy elkészült az új épület alapja és velük együtt reménykedtem a folytatás lehetőségében, és értelmükben örömmel ajánlották fel a majd elkészülő épület számára a szőnyeget, amit majd leterítünk az elkészülő épületbe.
  
• Egyszóval tele voltak tervvel elkeseredéssel, vággyal, hogy megtalálják a jézusi békességet. Együtt kerestük egykor a békességet, de nem úgy ahogy a világ adja.
  
• Most pedig itt állunk a gyászoló család mellett. A végtisztességet tevő gyülekezet biztató együtt érző szeretetével.
  
• Szeretném, ha e gyászos órában a gyászoló család is velem együtt hálát tudna adni, hogy övé lehetett eltávozó néhai, kedves Károly Gyulának és feleségének, Károly Évának szeretete. Köszönje meg Istennek mindazt a szépet és jót amit eltávozó embertársaink életében neki adhattak, és ha kell, ha megbántotta valaha életében szeretteit, embertársait akik most itt vannak, vagy esetleg bármi ok miatt nem tudtak eljönni temetésére, hát tudjanak megbocsátani számukra, hogy békességes
• legyen az ő távozásuk.
  
• Adja Isten, hogy ezt a békességet, az együtt érző reménységet adó szeretet békességét adhassuk egymás számára, és csöndesen vegyünk búcsút eltávozó embertársainktól.
• 
  
• Búcsúzzunk el tőlük, mint akik mindig velünk fognak maradni a szívünkben, a lelkünkben, ahova életükkel kitörölhetetlenül beleírták magukat, és engedjük el, engedjük át őket a gondviselő, egy igaz Istenünknek, akinél megtalálták már a végső békességet. Legyen számukra könnyű a Föld és számunkra hittel az eltávozósuk.
  
• Isten legyen velük, Isten legyen velünk!
• 
  
• Ámen
• 
  
• 
  

• - Ámen - mondta kórusban mindenki. Valahol szipogást, máshol rövid sajnálatokat hallottam. De én csak a belső hangjaimra figyeltem.
  
• 
  
• Kedvem lett volna ordítani és kiszaladni a világból, mert éreztem, hogy nincs értelme már életemnek. Rokonaim már mind meghaltak. Magamra maradtam. Közelebb mentem a koporsóhoz, és sírva ráborultam. Nem tudtam mást tenni. Valakinek ki kellet adnom bánatomat. A koporsót felemelték a levegőbe, ezzel engem arra késztetve, hogy búcsút vegyek végleg szüleimtől. Pár pillanat múlva már a föld mélyén fognak új életett kezdeni és engem itt hagytak, hogy megpróbáljam magamat eltartani.
  
• Az emberek koszorúkat akasztottak a sírra, majd egy „Részvétem Ramóna”-val hazaindultak. Teljesen elfejtkeztem a jelenről. Tudom, hogy mostantól új élet veszi kezdetét és nekem nem marad már senkim és semmim csak a magány.
• 
  
• 
  

A Kedvesség Ára - Rami

Sziasztooook!
Na, hát közkívánatra egyik régebbi, pontosabban életem második novelláját hoztam, amely már egyszer közzé lett téve a régi novellás blogon, ami meg lett szüntetve hála a szerkesztőtársamnak, de mindegy.
Szóval, itt a friss novella, szeretnék azért pár kommentet, illetve friss van a Nightfall saga-n is :)
Puszi, Rami

A Kedvesség Ára

„Nem kell sírkamra vagy szellemjárta ház ahhoz, hogy az embert kísértse valami. Az elme útjai a valós helyeken túlra vezetnek.”

Az élet nem mindenkihez kegyes, és van, aki ebbe beleőrül, vagy csak szimplán gyógyszerfüggő lesz, netán öngyilkos akar lenni. Persze ezeket az embereket a legtöbben kinevetik és megvetik. Pedig nem kéne, hisz’ bármelyikünket érheti egy olyan megrázkódtatás, hogy az agyunk felmondja a szolgálatot. Én már csak tudom, nap mint nap hoznak be ide fiatalokat és idősebbeket egyaránt.

Szeretek itt dolgozni, de néha nagyon megrázó. Az a sok homályos, fátyolos tekintet. És az a sok erőszak, mogorva megnyilvánulás a munkatársaim részéről. Persze mindig azt mondják, hogy azért teszik, mert a szép szóból nem értenek, de érdekes mód rám hallgatnak és beveszik a gyógyszereiket. Nekem nem lázongnak.

A helyzet ugyan nem olyan durva, mint ahogy azt Hollywoodban elképzelik. Nincs alagsorban található sötét, dohos helyiség, ahol törhetetlenacél ajtók mögé zárjuk a betegeket. Nincs fenyítés sokkolóval. Persze vannak, akik elkülönítést igényelnek és természetesen más gondozásban, kezelésben van részük. Egy skizofréniást nem kezelhetsz úgy, mint egy drogfüggőt vagy egy olyan kislányt, aki látta, ahogy megölik a szüleit.

Igaz, nem mindenki gondolkozik úgy, mint én. Nem egyszer eltűnődtem már azon, hogy talán túl jószívű és kedves vagyok, de aztán mindig észhez kapok és kiverem ezt a fejemből. Én nem tudnék ordítozni velük és ütlegelni őket. Az erőszak nem old meg semmit.

- Lisa, ne most játssz vámpírt! – mondtam mosolyogva és lefejtettem a hátamról a fiatal lánykát.

Speciel őrá is azt mondják, hogy skizo, de igazából nem tudjuk, hogy mitől lett ilyen. A lány már kiskora óta itt van, a szülei még csak nem is látogatják. Undorító dolog. Semmibe veszik a saját gyermeküket, csak azért, mert nem úgy viselkedik, ahogy azt a társadalom elvárná. Pedig nagyon aranyos lány, a kis karkötő, amit nekem csinált, mindig rajtam van. Na és az a csillogó szempár, amikor hozok neki valami apróságot, vagy csak szimplán kimegyek sétálni vele a parkba. Nem igaz, hogy nem lehet őt szeretni. Persze sok türelmet és odafigyelést igényel, de senki nem állítja, hogy ez másképp lenne.

- Penny néni, mit szólna hozzá, ha a kis Lolát elvinné aludni? – karoltam az öreg nénibe.

- Rendben, aranyom – mondta és készségesen totyogott mellettem a szobája felé, a műanyagbabával a kezében.

Penny azért került ide, mert beleőrült abba, hogy elveszítette a gyermekét. Nagyon későn esett teherbe, talán túl későn is és a baba halva született. A kórházból egyenesen ide került. A férje hébe-hóba eljön meglátogatni őt, hoz neki virágot, de ennyi.

Penny napjai – mióta itt van – ugyanúgy telnek. Napjában számtalanszor végigsétál a folyosón, kezében a műanyag játék babával és csak megy. Néha megkérdezi valakitől, hogy: „Ugye milyen gyönyörű az én kis Lolám?” Mindezt teljesen üveges tekintettel és el-elcsukló hangon.

- Sophie, hoztak egy srácot – szólt oda Larry, az egyetlen férfi munkatársam. – Elkülönített és nem mond semmit. – csóválta a fejét, mire mindig kócos haja az arcába esett. – Talán Te szót értesz vele.

- Oké, Lar. – csuktam be magam mögött az ajtót. – Mutasd az utat!

Larry is hasonszőrű figura, mint én. Inkább tépi a száját órákig, minthogy kezet emeljen valamelyikükre. Na de egy pasinál egy pasi nem sokat ér el, hacsak az illető nem a saját neméhez vonzódik, mert ugyebár ez is előfordulhat. Larry pedig egy egész jóképű fickó. Magas, nem az a kifejezetten izompacsirta, de egy nő biztonságban érezheti magát mellette. Félhosszú haja kicsit rockerhatást kelt, de gyönyörű kék szemeiben öröm elveszni egy fárasztó nap után.

- Sok sikert kislány! – paskolta meg a vállamat az én kedvenc kollegám és már ment is a dolgára.

A szobában egy korombeli srác üldögélt az ágyon. Látszólag semmi baja, csak egy átlagos huszonéves fiú. Kinézetre sem volt utolsó, magas volt, erős testalkatú, sötét hajú és gyönyörű zöld szemei szinte világítottak.

- Szia, Sophie vagyok – mutatkoztam be. – Én leszek az ápolód – mondtam mosolyogva.

- Lars – biccentett.

A fiú a továbbiakban sem volt valami bőbeszédű, de kiderült, hogy nem drogos, nem szuicid hajlamú egyed csak azt nem mondta, hogy miért van itt és legfőképp, hogy miért elkülönített. De ettől eltekintve nagyon kedves. Amikor kivittem a parkba, adott nekem virágot és a kézműves foglalkozáson csinált nekem egy karkötőt „Sophie és Lars” felirattal.

Hogy ne neki kelljen beszélnie általában ő kérdezett többet. Igazán kíváncsi és érdeklődő típus, mindenre kíváncsi volt. Többek között, hogy mikor döntöttem el, hogy pszichiátriai ápoló szeretnék lenni és, hogy szeretem-e a munkám.

- Tudod, már kislánykoromban is szerettem másokról gondoskodni, de igazán a gimiben dőlt el, hogy merre is tovább – válaszoltam. – És, hogy a másik kérdésedre is feleljek: igen, szeretem ezt csinálni, bár néha nagyon kimerítő.

- Olyan gyönyörűek a szemeid – szólalt meg váratlanul és tenyerét az arcomra simította. – Ugye nem baj?

- Köszönöm és nem, nem baj – mosolyogtam. – Hozom a gyógyszereid – mondtam az órámra pillantva és azzal felálltam és elsétáltam Larry-hez - aki ott ült közelünkben és Lisával rajzolt -, hogy elkérjem a gyógyszeres szoba kulcsait.

- Addig figyelek rá – ajánlotta.

- Angyal vagy.

A napok múltak és nem tudtam meg semmit, csak azt, hogy kezdem megkedvelni Lars-t. Értelmes, kedves és figyelmes fiú, ráadásul még jól is néz ki. Csak az a bibi, hogy a betegem, mondhatjuk úgy. Na és még mindig nem tudtam, hogy miért van itt, pedig eredetileg ez volt a feladatom, hogy derítsem ki. Ezt a témát kerülve viszont annyi mindenről mesélt. Elmondta, hogy csak a tanulmányai miatt jött ide, aztán magával ragadta a város és itt ragadt. Meg mesélt még a kisöccséről is. Elmondta, hogy egy egész focicsapatnyi gyereket szeretne, valamint állandóan bókolt nekem.

Egyik szabadnapomon a telefonom ébresztett, hogy Tina megbetegedett és be kéne ugranom helyette. Hogy mit ne mondjak, nem így terveztem a napom, de üsse kő, bementem. Azzal a kikötéssel, hogy a délutáni műszakot nem vállalom, mert a nővéremhez akarok menni. Fel is hívtam az én mindig komolytalan ikremet, hogy csak délután indulok.

- Sophieee! – ugrott a nyakamba Lisa, amint megjelentem.

Eldöntöttem, hogy ma rá figyelek és Lars-ot ráhagyom a másik két lányra. Úgy is meg kell próbálnom kiverni a fejemből.

Lisa nagyon örült, hogy játszottam vele, csak azt sajnálta, hogy esik az eső – ami neki nem is lenne baj, hisz’ vámpír a szentem – és így nem mehetünk ki a virágok közé. Nagyon bizonygatta, hogy majd ő megvéd az esőtől, de ellenálltam. Nem akartam, hogy megfázzon.

- Sophie, gyere egy kicsit – szólt Nina a pult mögül és egy feketekabátos férfi felé bökött a fejével.

- Igen?

- Jó napot kívánok! Harrison, gyilkossági nyomozó vagyok és egy bizonyos Lars Mathias-t keresek. Ha jól tudom maga a kezelője – mondta érces hangon a férfi.

- Rendben, máris hozom.

Fogalmam sem volt, mit akarhat a nyomozó, de semmi jót nem sejtettem. Ahogy lépkedtem, kezdett összeállni a kép, hogy miért nem mondott semmit arról, hogy miért került ide és a kapcsolatairól. Nem hiszem, hogy csak egy szemtanú lenne. Ahhoz túl rejtélyes. Nem egyszerű skizofrén. Mániákus és még gyilkos is? Neem. Az nem lehet. Lars nem.

- Megkérdezhetem, hogy miért keresik? – fordultam vissza.

- Soro… Öhm, az mindegy – hadarta a férfi.

Persze, mindegy. Attól függ, hogy kinek. De ha az, amire gondolok, akkor értem mér, hogy miért érdekelte annyira minden apróság velem kapcsolatban. Arra volt kíváncsi, hogy mi a gyengém. Bár lehet, hogy már kezdek becsavarodni. Nem én lennék az első. Sok emberről hallottam már, hogy úgy végezték, mint a betegeik.

Remegő lábakkal álltam meg Lars szobája előtt és nyitottam be. Az ablakon a sötétítő be volt húzva és én azt hittem alszik, ezért nem csuktam be az ajtót, csak behajtottam. De tévedtem. Lars az asztalnál ült és látszott, hogy valami nem stimmel. Furcsán motyogott és szinte észre sem vette, hogy bementem. Nyeltem egyet és megszólaltam:

- Szia Lars, én vagyok – erőltettem mosolyt az arcomra és hangom hallatára megfordult. Tekintete ködös, még ebben a félhomályban is láttam.

Éreztem, hogy eljött a vég. A halál bűze megcsapta az orromat. Az ember ezt valahogy megérzi, de én nem akartam. Ilyen fiatalon még nem! De Lars felállt, kezében megcsillant valami és én automatikusan hátrálni kezdtem. Ami rossz taktikának bizonyult. Gyorsabb volt és erősebb, mint én, és amint az ajtóhoz értem, az halk puffanással becsukódott.

- Bocsáss meg! – mondta és keze a magasba lendült.

Sikítani akartam, de nem tudtam. Keze lecsapott, s a kés belém hatolt. Egyszer, kétszer, háromszor…

- Bocsáss meg Sophie! – hatolt át a fájdalom ködén a hangja, de már éreztem, hogy csak perceim vannak hátra és ezek lesznek életem utoljára hallott szavai. És ő csak döfködte ernyedten vonaglott testemet és nem számított neki semmi. Ott vergődtem a térdelő és szurkáló Lars mellett több sebből vérezve. De már alig éreztem, magamban fohászkodtam az Úrhoz, hogy vessen véget ennek a szenvedésnek. És igen, már éreztem, hogy a rám zúduló víztömeg kezd magába szippantani. Még egy utolsó hörgő lélegzetvétel, vagy talán kettő és vége. – Szeretlek!

-VÉGE-