Temetés - Kelly.~

Hali :) Ezt a novellát még régebben irtam, amikor semmi ötletem sem volt, ezért most előkotorásztam :) Ha már énis tag vagyok, akkor rakjak már fel valamit nem? Ez olyan lecsós :D Nem volt ihlet :) Remélem azért nem olyan rossz:) A pap mondókáját érdemes szerintem elolvasmi mert jó :) Nem én irtam, hanem netről szedtem, de ha kell akkor megkeresem honnan :D

Talán ez az utolsó alkalmam rá, hogy megköszönjem mindazoknak az embereknek azt a sok 

segítséget és odaadást amit eddig adtak nekem. Nem mertem körbenézni, mert úgyis tudtam, 

hogy mindenki arcán csak szomorúságot fogok látni. Sosem szerettem sztár lenni. 

Sosem szerettem a figyelem központjában lenni. De most mégis itt vagyok és várom,

 hogy ez a dolog alábbhagyjon. A szüleim halála után mindenki engem sajnált. Pedig

 igazából nincs is rá szükségem. Nem vagyok még sajnálatra sem méltó.

 Elmondtam magamban egy imát és a papra figyeltem, ahogy elmondja a szokásos 

temetési mondókáját. Már volt esélyem végighallgatni őt, de akkor nem igazán figyeltem.

 Megpróbáltam másra terelni a figyelmet. De most nem akartam semmi mást, csak imát a

 szüleimhez, hogy nyugodjanak békében.  A pap nagy levegőt  vett és szomorúan rám nézett.

 Szemeiben szomorúságot láttam, de még nem is gondoltam, hogy igaziból együtt érez velem.

 Mikor visszatekintett a koporsóra, akkor éreztem elsőre, mennyire is rossz nélkülük. 

• - „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek , ne is csüggedjen.” (János evangéliuma 27, 14.)
• 
  
• Gyászoló testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet ! Földi életünknek vannak olyan helyzetei, amikor úgy tűnik, hogy feleslegessé válik minden szó, minden emberi beszéd. Van alkalom, amikor szavak nélkül többet tudunk mondani egymásnak, mintha egyszerre mondanánk ki a legszebb és leglényegretörőbb szavakat. A szavak ilyenkor nemcsak hogy feleslegesek, de sokszor fájdalmat is okoznak. Fáj annak aki kimondja és fáj annak, aki hallgatja. Fájnak a kimondott és a meghallgatott emberi szavak, amikor szavainkkal már nem tudjuk megváltoztatni a valóságot. Lelkünkbe tépnek, szívünkbe hasítanak a szavak, amikor a valóság fájdalmat okoz, mert megváltoztathatatlanul sebet ejt bennünk. Ezek a sebek befele vérzenek és ezért nem lehet bekötözni, nem lehet kötszerrel, kenőccsel ápolgatni, gyógyítgatni őket. Vannak bár orvosságok, amelyek többé-kevésbé enyhítik, elviselhetőbbé teszik, hogy együtt éljünk lelki sebeinkkel, de ezek nem alkalmasak a gyógyításra. Lelki sebeink egyetlen orvossága egyedül az idő.
  
• Az idő az ami, ha nem is gyógyítja, de elviselhetőbbé teheti belső láthatatlan, de mégis fájdalmasan lüktető sebeinket. Az idő azért gyógyít, mert tőlünk függetlenül telik, és tisztítja érzéseinket, közelebb segít bennünket a szeretet megtapasztalásához, s ezáltal orvossága lesz lelki fájdalmainknak. Tehát az idő azért orvossága fájdalmunknak, mert hozzásegít a lelki fájdalmaink egyetlen orvosságához, egyetlen gyógyítójához, a szeretethez. Lelki sebeink egyetlen gyógyszere tehát a szeretet, amelynek szüksége van időre. A szeretet nem születik meg egyik pillanatról a másikra, mert időnek kell eltelnie ahhoz, hogy bennünk valósággá legyen. Időre van szükség ahhoz, hogy a lelki sebek gyógyuljanak a szeretet erejével.
• 
  
• Azzal kezdtem beszédem, hogy vannak emberi életünknek olyan helyzetei, amikor feleslegessé válnak a szavak, mert fájdalmat okoznak, annak is aki mondja és annak is aki hallgatja. Majd azt mondtam, hogy azért feleslegesek a szavak, mert a fájdalmat okozó valóság megváltoztathatatlan. Aztán azzal folytattam, hogy e valóság lelki sebeket okoz és ezen sebek egyedüli orvosa az idő, mert elhozza a szeretetet. Erről a szeretetről beszélve, e szeretet hangján szólva a fájdalmat okozó valóság mellett is értelme lesz az emberi szónak.
  
• Gyászoló testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet, e szeretetnek az üzenetét szólottam felétek, amikor felolvastam e szomorú órában a Szentírás üzenetét a János evangéliumából:
• 
  
• 
  
• „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.”
• 
  
• 
  
• A felolvasott szentírási hely Jézus szavaival szól hozzánk, az ő biztatásával szólít meg. Szükségünk van e jézusi szavakra. Szükségünk van a jézusi biztató szóra. Szükségünk van, mert a szavak nélküli valóság döbbenete és fájdalma csupán ideig-óráig lehet elviselhető. Bármennyire fájnak a szavak a megváltozhatatlan valóságban mégis vigaszt adnak, hisz a szeretet könyvéből, az evangéliumból, Jézus szavaival szólít meg bennünket. Az örök élet lapjainak üzenete szólít meg, és akárcsak a múló idő gyógyító vigasza, úgy a Szentírási biztató szavai is a szeretet hangján szólítanak meg. Megszólítanak és arról beszélnek, azt ígérik, azt adják, amire a legnagyobb szükségünk van ebben az órában.
  
• „Békességet hagyok nektek …” – szólít meg a jézusi szentírási üzenet. Békességről szól, békességet nyújt felénk. A békesség az emberi lélek legfőbb vágya, ami a szeretetből születhet meg. Minden embernek szüksége van a békességre, hogy kiteljesedjen és testet ölthessen, megvalósulhasson a szeretet. Békességre van szükségünk, hogy teremjen a Föld maghozó növényt és gyümölcsérlelő fát, békességre van szükségünk, hogy szívünk csendjében megszülethessenek a szavak.
  
• Békességre van szükségünk, hogy megszülessünk, és hogy családban felnőjünk; és békességre van szükségünk, hogy magunk is családot alapíthassunk. Békességre van szükség a családokban, békességre van szükség, hogy a maghozó búzaszemeket learassuk és a gyümölcsérlelő fákat leszüretelhessük. A békesség az élet bölcsője, és békesség a szenvedés, a lelki sebek gyógyírja is. Békességben születünk meg és békességben vágyunk élni és békességben vágyunk örökre megpihenni, békességben vágyunk örök búcsút venni elhunyt embertársainktól.
  
• Nagy szükségünk van tehát a jézusi békességre. Ezt a békességet keressük egész életünk során, ezért a békességért küzdünk egész életünkben. A békességért, a jézusi biztatás befogadásáért. Mert örökké háborog a mi szívünk, mert a világ zaja, az élet amiben élünk, örökké zaklat, örökké kihívások, előre nem látható meglepetések elé állít, ahol helyt kell állani, ahol nincs időnk megállani és gondolkodni. Ahol a békességes cselekedeteinkre bízzuk önmagunkat és engedjük, hogy megszólítson a jézusi szó, az evangéliumi biztatás elragadjon minket. Ezt a békességet megtalálni nem könnyű, ezért a békességért sokat kell szenvedni, sokat kell érte szenvedni és legfőképp naggyá kell növekednünk a szeretetben.
• 
  
• Szívünk lelkünk örökké zajos, zajos mert keresi az isteni célt, hogy mi célra születtünk meg a földi világra, hogy Istennek milyen terve van velünk. Lelkünkben ezt a háborgását csak a békesség csendesítheti le. Jézus az önmaga békességének nyugalmával ajándékoz meg bennünket. Ez a békesség az Istenbe vetett hitből fakad. Van viszont egy másfajta békesség is, amit Jézus a világ békességének nevez. Nem tér ki arra, hogy milyen ez a békesség, amit a világ ad, csupán azt mondja, hogy az a békesség amiről ő beszél, az a békesség amit ő ad, az nem olyan, mint a világ békessége.
  
• A jézusi békesség nyugalmat áraszt emberi szívünkbe, a csüggedésből kigyógyít és eltölti szívünket a szeretettel.
• 
  
• Gyászoló testvéreim! Most azért gyűltünk össze, hogy végtisztességet tegyünk eltávozó néhai Károly Gyula és felesége Károly Éva keresztény testvéreinknek. E végtisztességben keressük ezt a békességet a mi lelkünkben is, keressük a jézusi lelki csendességet adó szavakat. Keressük, akárcsak eltávozó embertársaink keresték egész életük során a békességet és akik immár megtalálták üdvözítőjüknél, a gondviselő Istennél.
  
• Azoknak a néhai embereknek a végtisztességére gyűltünk ide, akinek az életét ti jobban ismeritek, mint én, hisz egy faluban éltetek vele, sok ideig láttátok küszködésüket, békesség-keresésüket. Azt hogy ki volt néhai Károly Gyula és Károly Éva valójában azt csupán a gondviselő, örökkévaló, egy, igaz Isten tudja, aki lelket adott nekik születésekor és aki e lelket tőlük visszakérte, hogy örökké fényeskedjék az örök világosságban és eggyé legyen Istenével.
  
• Néhai embertársainknak a végtisztességén vagyunk jelen, akiket én ott láttam késő ősztől kora tavaszig a templom padjában. Ott láttam ahogy úrvacsorában részesülnek. Találkoztam velük nyáron, amint vezették a traktort hogy a földet műveljék.
  
• Két olyan embernek a végtisztességén végzem a szolgálatot akiket habár rövid ideig is volt csupán alkalmam ismerni személyesen, én is megtapasztaltam a segítőkészségüket , amit személyesen nekem és családom számára önzetlenül tudtak adni. Ott láttam a volt felekezeti unitárius iskola közmunkájánál a tavalyi évben és láttam lelkesedésüket ahogy bontották a régi falakat.
  
• Emlékszem, jól emlékszem, bennem él hangjuk, amint beszélgettük, hogy bontás után építenünk is kell és velük együtt osztoztam a tavalyi évben örömükben, ahogy elkészült az új épület alapja és velük együtt reménykedtem a folytatás lehetőségében, és értelmükben örömmel ajánlották fel a majd elkészülő épület számára a szőnyeget, amit majd leterítünk az elkészülő épületbe.
  
• Egyszóval tele voltak tervvel elkeseredéssel, vággyal, hogy megtalálják a jézusi békességet. Együtt kerestük egykor a békességet, de nem úgy ahogy a világ adja.
  
• Most pedig itt állunk a gyászoló család mellett. A végtisztességet tevő gyülekezet biztató együtt érző szeretetével.
  
• Szeretném, ha e gyászos órában a gyászoló család is velem együtt hálát tudna adni, hogy övé lehetett eltávozó néhai, kedves Károly Gyulának és feleségének, Károly Évának szeretete. Köszönje meg Istennek mindazt a szépet és jót amit eltávozó embertársaink életében neki adhattak, és ha kell, ha megbántotta valaha életében szeretteit, embertársait akik most itt vannak, vagy esetleg bármi ok miatt nem tudtak eljönni temetésére, hát tudjanak megbocsátani számukra, hogy békességes
• legyen az ő távozásuk.
  
• Adja Isten, hogy ezt a békességet, az együtt érző reménységet adó szeretet békességét adhassuk egymás számára, és csöndesen vegyünk búcsút eltávozó embertársainktól.
• 
  
• Búcsúzzunk el tőlük, mint akik mindig velünk fognak maradni a szívünkben, a lelkünkben, ahova életükkel kitörölhetetlenül beleírták magukat, és engedjük el, engedjük át őket a gondviselő, egy igaz Istenünknek, akinél megtalálták már a végső békességet. Legyen számukra könnyű a Föld és számunkra hittel az eltávozósuk.
  
• Isten legyen velük, Isten legyen velünk!
• 
  
• Ámen
• 
  
• 
  

• - Ámen - mondta kórusban mindenki. Valahol szipogást, máshol rövid sajnálatokat hallottam. De én csak a belső hangjaimra figyeltem.
  
• 
  
• Kedvem lett volna ordítani és kiszaladni a világból, mert éreztem, hogy nincs értelme már életemnek. Rokonaim már mind meghaltak. Magamra maradtam. Közelebb mentem a koporsóhoz, és sírva ráborultam. Nem tudtam mást tenni. Valakinek ki kellet adnom bánatomat. A koporsót felemelték a levegőbe, ezzel engem arra késztetve, hogy búcsút vegyek végleg szüleimtől. Pár pillanat múlva már a föld mélyén fognak új életett kezdeni és engem itt hagytak, hogy megpróbáljam magamat eltartani.
  
• Az emberek koszorúkat akasztottak a sírra, majd egy „Részvétem Ramóna”-val hazaindultak. Teljesen elfejtkeztem a jelenről. Tudom, hogy mostantól új élet veszi kezdetét és nekem nem marad már senkim és semmim csak a magány.
• 
  
•