A Kedvesség Ára - Rami

Sziasztooook!
Na, hát közkívánatra egyik régebbi, pontosabban életem második novelláját hoztam, amely már egyszer közzé lett téve a régi novellás blogon, ami meg lett szüntetve hála a szerkesztőtársamnak, de mindegy.
Szóval, itt a friss novella, szeretnék azért pár kommentet, illetve friss van a Nightfall saga-n is :)
Puszi, Rami

A Kedvesség Ára

„Nem kell sírkamra vagy szellemjárta ház ahhoz, hogy az embert kísértse valami. Az elme útjai a valós helyeken túlra vezetnek.”

Az élet nem mindenkihez kegyes, és van, aki ebbe beleőrül, vagy csak szimplán gyógyszerfüggő lesz, netán öngyilkos akar lenni. Persze ezeket az embereket a legtöbben kinevetik és megvetik. Pedig nem kéne, hisz’ bármelyikünket érheti egy olyan megrázkódtatás, hogy az agyunk felmondja a szolgálatot. Én már csak tudom, nap mint nap hoznak be ide fiatalokat és idősebbeket egyaránt.

Szeretek itt dolgozni, de néha nagyon megrázó. Az a sok homályos, fátyolos tekintet. És az a sok erőszak, mogorva megnyilvánulás a munkatársaim részéről. Persze mindig azt mondják, hogy azért teszik, mert a szép szóból nem értenek, de érdekes mód rám hallgatnak és beveszik a gyógyszereiket. Nekem nem lázongnak.

A helyzet ugyan nem olyan durva, mint ahogy azt Hollywoodban elképzelik. Nincs alagsorban található sötét, dohos helyiség, ahol törhetetlenacél ajtók mögé zárjuk a betegeket. Nincs fenyítés sokkolóval. Persze vannak, akik elkülönítést igényelnek és természetesen más gondozásban, kezelésben van részük. Egy skizofréniást nem kezelhetsz úgy, mint egy drogfüggőt vagy egy olyan kislányt, aki látta, ahogy megölik a szüleit.

Igaz, nem mindenki gondolkozik úgy, mint én. Nem egyszer eltűnődtem már azon, hogy talán túl jószívű és kedves vagyok, de aztán mindig észhez kapok és kiverem ezt a fejemből. Én nem tudnék ordítozni velük és ütlegelni őket. Az erőszak nem old meg semmit.

- Lisa, ne most játssz vámpírt! – mondtam mosolyogva és lefejtettem a hátamról a fiatal lánykát.

Speciel őrá is azt mondják, hogy skizo, de igazából nem tudjuk, hogy mitől lett ilyen. A lány már kiskora óta itt van, a szülei még csak nem is látogatják. Undorító dolog. Semmibe veszik a saját gyermeküket, csak azért, mert nem úgy viselkedik, ahogy azt a társadalom elvárná. Pedig nagyon aranyos lány, a kis karkötő, amit nekem csinált, mindig rajtam van. Na és az a csillogó szempár, amikor hozok neki valami apróságot, vagy csak szimplán kimegyek sétálni vele a parkba. Nem igaz, hogy nem lehet őt szeretni. Persze sok türelmet és odafigyelést igényel, de senki nem állítja, hogy ez másképp lenne.

- Penny néni, mit szólna hozzá, ha a kis Lolát elvinné aludni? – karoltam az öreg nénibe.

- Rendben, aranyom – mondta és készségesen totyogott mellettem a szobája felé, a műanyagbabával a kezében.

Penny azért került ide, mert beleőrült abba, hogy elveszítette a gyermekét. Nagyon későn esett teherbe, talán túl későn is és a baba halva született. A kórházból egyenesen ide került. A férje hébe-hóba eljön meglátogatni őt, hoz neki virágot, de ennyi.

Penny napjai – mióta itt van – ugyanúgy telnek. Napjában számtalanszor végigsétál a folyosón, kezében a műanyag játék babával és csak megy. Néha megkérdezi valakitől, hogy: „Ugye milyen gyönyörű az én kis Lolám?” Mindezt teljesen üveges tekintettel és el-elcsukló hangon.

- Sophie, hoztak egy srácot – szólt oda Larry, az egyetlen férfi munkatársam. – Elkülönített és nem mond semmit. – csóválta a fejét, mire mindig kócos haja az arcába esett. – Talán Te szót értesz vele.

- Oké, Lar. – csuktam be magam mögött az ajtót. – Mutasd az utat!

Larry is hasonszőrű figura, mint én. Inkább tépi a száját órákig, minthogy kezet emeljen valamelyikükre. Na de egy pasinál egy pasi nem sokat ér el, hacsak az illető nem a saját neméhez vonzódik, mert ugyebár ez is előfordulhat. Larry pedig egy egész jóképű fickó. Magas, nem az a kifejezetten izompacsirta, de egy nő biztonságban érezheti magát mellette. Félhosszú haja kicsit rockerhatást kelt, de gyönyörű kék szemeiben öröm elveszni egy fárasztó nap után.

- Sok sikert kislány! – paskolta meg a vállamat az én kedvenc kollegám és már ment is a dolgára.

A szobában egy korombeli srác üldögélt az ágyon. Látszólag semmi baja, csak egy átlagos huszonéves fiú. Kinézetre sem volt utolsó, magas volt, erős testalkatú, sötét hajú és gyönyörű zöld szemei szinte világítottak.

- Szia, Sophie vagyok – mutatkoztam be. – Én leszek az ápolód – mondtam mosolyogva.

- Lars – biccentett.

A fiú a továbbiakban sem volt valami bőbeszédű, de kiderült, hogy nem drogos, nem szuicid hajlamú egyed csak azt nem mondta, hogy miért van itt és legfőképp, hogy miért elkülönített. De ettől eltekintve nagyon kedves. Amikor kivittem a parkba, adott nekem virágot és a kézműves foglalkozáson csinált nekem egy karkötőt „Sophie és Lars” felirattal.

Hogy ne neki kelljen beszélnie általában ő kérdezett többet. Igazán kíváncsi és érdeklődő típus, mindenre kíváncsi volt. Többek között, hogy mikor döntöttem el, hogy pszichiátriai ápoló szeretnék lenni és, hogy szeretem-e a munkám.

- Tudod, már kislánykoromban is szerettem másokról gondoskodni, de igazán a gimiben dőlt el, hogy merre is tovább – válaszoltam. – És, hogy a másik kérdésedre is feleljek: igen, szeretem ezt csinálni, bár néha nagyon kimerítő.

- Olyan gyönyörűek a szemeid – szólalt meg váratlanul és tenyerét az arcomra simította. – Ugye nem baj?

- Köszönöm és nem, nem baj – mosolyogtam. – Hozom a gyógyszereid – mondtam az órámra pillantva és azzal felálltam és elsétáltam Larry-hez - aki ott ült közelünkben és Lisával rajzolt -, hogy elkérjem a gyógyszeres szoba kulcsait.

- Addig figyelek rá – ajánlotta.

- Angyal vagy.

A napok múltak és nem tudtam meg semmit, csak azt, hogy kezdem megkedvelni Lars-t. Értelmes, kedves és figyelmes fiú, ráadásul még jól is néz ki. Csak az a bibi, hogy a betegem, mondhatjuk úgy. Na és még mindig nem tudtam, hogy miért van itt, pedig eredetileg ez volt a feladatom, hogy derítsem ki. Ezt a témát kerülve viszont annyi mindenről mesélt. Elmondta, hogy csak a tanulmányai miatt jött ide, aztán magával ragadta a város és itt ragadt. Meg mesélt még a kisöccséről is. Elmondta, hogy egy egész focicsapatnyi gyereket szeretne, valamint állandóan bókolt nekem.

Egyik szabadnapomon a telefonom ébresztett, hogy Tina megbetegedett és be kéne ugranom helyette. Hogy mit ne mondjak, nem így terveztem a napom, de üsse kő, bementem. Azzal a kikötéssel, hogy a délutáni műszakot nem vállalom, mert a nővéremhez akarok menni. Fel is hívtam az én mindig komolytalan ikremet, hogy csak délután indulok.

- Sophieee! – ugrott a nyakamba Lisa, amint megjelentem.

Eldöntöttem, hogy ma rá figyelek és Lars-ot ráhagyom a másik két lányra. Úgy is meg kell próbálnom kiverni a fejemből.

Lisa nagyon örült, hogy játszottam vele, csak azt sajnálta, hogy esik az eső – ami neki nem is lenne baj, hisz’ vámpír a szentem – és így nem mehetünk ki a virágok közé. Nagyon bizonygatta, hogy majd ő megvéd az esőtől, de ellenálltam. Nem akartam, hogy megfázzon.

- Sophie, gyere egy kicsit – szólt Nina a pult mögül és egy feketekabátos férfi felé bökött a fejével.

- Igen?

- Jó napot kívánok! Harrison, gyilkossági nyomozó vagyok és egy bizonyos Lars Mathias-t keresek. Ha jól tudom maga a kezelője – mondta érces hangon a férfi.

- Rendben, máris hozom.

Fogalmam sem volt, mit akarhat a nyomozó, de semmi jót nem sejtettem. Ahogy lépkedtem, kezdett összeállni a kép, hogy miért nem mondott semmit arról, hogy miért került ide és a kapcsolatairól. Nem hiszem, hogy csak egy szemtanú lenne. Ahhoz túl rejtélyes. Nem egyszerű skizofrén. Mániákus és még gyilkos is? Neem. Az nem lehet. Lars nem.

- Megkérdezhetem, hogy miért keresik? – fordultam vissza.

- Soro… Öhm, az mindegy – hadarta a férfi.

Persze, mindegy. Attól függ, hogy kinek. De ha az, amire gondolok, akkor értem mér, hogy miért érdekelte annyira minden apróság velem kapcsolatban. Arra volt kíváncsi, hogy mi a gyengém. Bár lehet, hogy már kezdek becsavarodni. Nem én lennék az első. Sok emberről hallottam már, hogy úgy végezték, mint a betegeik.

Remegő lábakkal álltam meg Lars szobája előtt és nyitottam be. Az ablakon a sötétítő be volt húzva és én azt hittem alszik, ezért nem csuktam be az ajtót, csak behajtottam. De tévedtem. Lars az asztalnál ült és látszott, hogy valami nem stimmel. Furcsán motyogott és szinte észre sem vette, hogy bementem. Nyeltem egyet és megszólaltam:

- Szia Lars, én vagyok – erőltettem mosolyt az arcomra és hangom hallatára megfordult. Tekintete ködös, még ebben a félhomályban is láttam.

Éreztem, hogy eljött a vég. A halál bűze megcsapta az orromat. Az ember ezt valahogy megérzi, de én nem akartam. Ilyen fiatalon még nem! De Lars felállt, kezében megcsillant valami és én automatikusan hátrálni kezdtem. Ami rossz taktikának bizonyult. Gyorsabb volt és erősebb, mint én, és amint az ajtóhoz értem, az halk puffanással becsukódott.

- Bocsáss meg! – mondta és keze a magasba lendült.

Sikítani akartam, de nem tudtam. Keze lecsapott, s a kés belém hatolt. Egyszer, kétszer, háromszor…

- Bocsáss meg Sophie! – hatolt át a fájdalom ködén a hangja, de már éreztem, hogy csak perceim vannak hátra és ezek lesznek életem utoljára hallott szavai. És ő csak döfködte ernyedten vonaglott testemet és nem számított neki semmi. Ott vergődtem a térdelő és szurkáló Lars mellett több sebből vérezve. De már alig éreztem, magamban fohászkodtam az Úrhoz, hogy vessen véget ennek a szenvedésnek. És igen, már éreztem, hogy a rám zúduló víztömeg kezd magába szippantani. Még egy utolsó hörgő lélegzetvétel, vagy talán kettő és vége. – Szeretlek!

-VÉGE-