Sziasztok!
Végre sikerült nekem is írnom... már régóta terveztem csak sosem akart sikerülni... eddig legalábbis :) Remélem jó lett....
A késő estékben a legjobb dolog,hogy az ember egymaga lehet.
Nem kell a többi embertől függnie figyelni mindenre amit tesz, amit mond. Ilyenkor csak élvezi az életet.
Ez az a nagyszerű dolog az életben, amit az emberek többsége még csak érdemlésre sem méltat. Pedig minden múlandó az ilyen meghitt nyugalmas pillanatok is.
Lehet hogy ez az én gondom is nem bírom felismerni a szépet ami az orrom előtt halad el? Talán ezért vannak azok a dolgok is oly messzire tőlem amiket igazán szeretnék? Talán 20 évesen nem is kéne más az életbe csak ez a nemtörődöm gyorsaság a minden jót szépet és boldogságra késztető pillanatot eltüntető dolog? Talán még nevet sem lehet adni ennek a fogalomnak. Sőt lehetséges hogy ebből a korszakból ki sem nő valaki és élete végéig így marad. Esetleg jön egy hűséges társ ki mellettünk marad jóban rosszban ahogy az eskü is mutatja amit az ifjú pár tesz le egymásnak.
Vajon én hol ronthattam el 1 hónapja még mindenem meg volt ami a boldogsághoz kelhet .egy család aki mindennél fontosabb, egy olyan személy aki mindig ott volt és akivel esküvő nélkül is hűséget fogadtunk. Egy szép és reményekkel teli jövő kép. Viszont mindez már csak a múlté.
Minden egy fülledt esős nyári napon kezdődött. Egy ártatlan veszekedés, mely szinte minden héten látogató volt nálunk.Mindig akadt valami apróság ami valamelyikünknek nem tetszett.
Már arra hogy miért is vesztünk össze nem emlékeszem. Közös életünk legnagyobb vitája volt, melynek végeredményeként elrohantam. Rohantam a veszekedés elől, talán az igazság elől, a tények elől. Aznap már nem is mentem haza. Kóvályogtam az olykor népes de mégis kihalt utcákon és vártam a csodára, de sojnos az volt az utolsó dolog ami akkor meg akart nekem jelenni. Öntudatlanul bolyongva jutottam el a szüleim házához. Ez volt az a hely ahova, ha bármi gondom adódott is mindig elmenekülhettem. Azon a napion viszont semmmi sem volt úgy ahogy kellett volna a ház előtt mentőautó állt. Épp az apámat rakták be a kocsiba. Anyám sírva követte. A mindig oly erősnek és élet vidámnak tűnő asszony most épp az ellenkezőjének hatott.
- Anya!Anya! Mi történt?
- Az ...az desapádnak ...szív...szívinfarktusa volt.....és ...nagyon nagyon súlyos.
- Nem...nem biztos nem olyan súlyos. Nyugodj meg kicsit hol a kocsikulcs majd én beviszlek utánuk.
De a helyzet mégis súlyos volt az apám kómában feküdt akár egy darab összeroncsolódott fa. Semmi sem mutatott arra hogy egyáltalán valaha fel fog belőle ébredni. Aztán két napra rá felébredt és teljes 489 órát normálisan ment tovább minden. Épp mire már anyám is nyugodtan tudott aludni és én is kibékültem a barátommal Tommal, minden a feje tetejére állt az éjszaka kellős közepén anyám hívott. Az apám javulása csak látszólagos volt. Az éjszaka újabb infarktusa volt és belehalt. És ez volt az a rész, amelyből észre kellett volna vennem a jeleket de túl vak és süket voltam hozzá. Az anyám nem bírta elviselni ezt a hatalmas fájdalom örvényt. Az apám volt a mindene.
- Nélküle élni nincs semmi értelme.
- Ne mondj ilyeneket én mindig ott leszek ha kelleni fogok. Csak kérlek ne mondj ilyet. Ha akarod akkor most rögtön átmegyek hozzád.
- Ne inkább ne.A magány most sokkal jobb lesz.
Igazság szerint ekkor felmerült bennem hogy talán nem lesz többé már ő sem. Aggódásom azonban alaptalanná vált. Másnap már kezdett viszanyerni valamicskét az erejéből de az a régi éne már nemtért vissza. Tommal is egyre gyakrabban veszekedtünk. Egyre többet voltam magányos, sőt már emlékszem is a az egész vita azon alapult, hogy még nem akartam oltár elé állni.
- Hidd el szeretlek. Szeretem a hóbortjaid és téged velük. De a fiatalság bolondság, de én nem akarom még.
- De miért? Oké azt értem hogy meghalt az apád.
- Azért mert félek és mert még nem vagyok hajlandó beadni a derekam a házasság szent kötelékének.
Ekkor ő volt az aki elmenekült. Többet már nem is láttam őt élve. Kiderült hogy egy bárba ment levezetni a feszültséget, amikor is a bárban bunyó ütötte fel a fejét és valamelyik asztalnál valaki felborított egy gyertyatartót ami egyenesen egy besötétítőre esett. Senki sem maradt életben. Senki....
Lehet hogy a sors kegyetlen játékot akart velem űzni? ... Már nem tudhatom meg, már nem is lenne kivel játszani a szeretteim közül. Talán a legárvább emberi lény lettem a Földön. Senkim sem maradt mostanra. Milyen furcsa is, hogy az élet akár egy hónap leforgása alatt teljesen romba dőlhet. Elveszhet, mintha nem lenne már semmi benne, ami arra késztetné az embert hogy tovább éljen.
Az édesanyám volt az aki a legtovább mellettem volt aztán az egyik egy héttel ezelőtti estén nem bírta tovább. Részegen autóba szállt, megcsúszott egy kanyarban és... már nemvolt ki megmentse őt.
Minden elveszett körülöttem. Azt hiszem ez volt az a pillanat amikor elhatároztam... nem adom fel a sors játéka kegyetlen volt. De megtanított sdok mindenre a keserűségtől egész érzelmek végtelen skáláján sok érzelemre. Öngyilkosság, mint gondolat nem tagadom megjelent a fejemben.
Főleg azután, hogy ma megtudtam, hogy a bátyám a családja össze tagjával együtt repülőgép szerencsétlenségben meghalt. Meglehet az is, hogy talán egy elmebeteg ember kiszemelt magának és addig akar kínzoni még megölöm magam.
Megkönnyebbülés már semmi gond baj nem lenne a világon. Talán még is jobb lenne meghalni? Eltűnni a semmibe. Találkozni a nagy kaszással az utolsó pillanatban... aki azért jön nehogy meggondolja magát az ember. Vagy éljek tovább az apám egyik kedvenc mondását felidézve:
- Minden elmúlik egyszer. A fájdalom, a boldogság, az érzelmek vihara, maga az élet. Mégis minden ember él, mert tudja ezt maga is, de ott a tudat, hogy jönnek újabb és újabb dolgok amik talán még fényesebbek is lesznek az előző érzéseknél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése