2010. december 24., péntek

Anyu, Szeretlek! - Kelly.~

Sziasztok! Elég rég érkezett novella, igy gondoltam egyet és egy pályázatra irt novellámat felrakom. Ezt még nem olvashattátok, hisz a pályázatból kiszálltam, de a novella megmaradt, igy úgymond újrahasznositom! Jó olvasást : Katherine



Akármennyire is hihetetlen, mindenki valamilyen okból fogva született erre a földre és valami olyat tesz élete során, ami megváltoztatja ezt a világot. Mi élünk itt és mi teszünk azért, hogy lényeges dolgok változzanak meg, hogy egyre jobb és jobb legyen. 
Becsuktam a kis könyvemet és felnéztem a plafonra. Az utóbbi időben annyit néztem ezt a fehér terepet, hogy már minden részletét teljesen tudtam. Minden repedést, minden elszíneződött foltot. 
Beteg vagyok. 
Ez a tény már annyira beleivódott a tudatomba, hogy már megtanultam vele élni. Senki sem tudja mitől lettem beteg, csak azt tudják, hogy az vagyok. 
Lecsuktam a szemeimet és megpróbáltam pihenni. Az utóbbi éjszakákon csak szenvedtem. Mindenem égett és lüktetett. Mintha beledobtak volna a tűzbe, és otthagytak volna míg el nem égek. A kín mostanra már enyhült és csak én érzem, hogy a bejövetelem előtti boldogság csak fogy. Pontosan emlékszem a történtekre. Éjszakákon át csak sírtam, hisz a fájdalom mi bennem volt, nem akart enyhülni, és egyre jobban csak fájt. Mintha maga az ördög költözött volna belém. Reszkettem és mintha egy ugyanolyan ütemű dob szólt volna bennem. 
Meg akartam halni. 
Azt akartam, hogy ez a gyötrelem megszűnjön és újra boldog legyek. Máshol. Aztán filmszakadás.

Mindent elfeledtem és itt ébredtem. A kínszenvedésnek hűlt helye maradt. Senki nem tud semmit. Mindenki azt mondja, hogy rendbe fogok jönni. De mikor? Tettem fel sokadjára a kérdést magamnak. Holnap? Vagy netán egy év múlva? Vagy tényleg így fogok meghalni? Legalább csak egy támpontot adnának, hogy higgyek magamban. Hogy elhiggyem, hogy van értelme tovább küzdenem az életben maradásomért.

A fájdalom már megint belém nyilallt. Talán most jobban mint eddig. 
Égtem. Ordítani akartam és segítségért kiáltozni, hogy mentsenek meg ettől a tortúrától. De hiába, segélykiáltásomat senki sem hallotta meg. A falak mintha egyre szűkülnének. Vergődtem. Minden egyes testrészemben mintha kést forgatnának annyira fájt. Lehunytam szemeimet és csendben tűrtem míg ez a fájdalom felszívódik. De nem ez történt. Épp az ellenkezője. Erősödött és nem akart szűnni. Kinyitottam a szemem, de egyből mintha lángokban égne. Semmi nem segített. Majd hirtelen, amint jött úgy el is ment. Éreztem, hogy most kell cselekednem. Nem élhetem még egyszer át ezt a kínt, nem akarok örökké szenvedni. 


Kinyitottam újra a szemeimet és vártam, hogy valami történjen. Valami, ami talán a végzetemet jeleni, ami jó vagy rossz. Cipőkopogásra lettem figyelmes, felkaptam a fejem és vártam. Egy ismerős arcú személy jött be. Ruhája nedves volt, szemei duzzadtak haja szerteágazó. Nem tudtam, hogy miért. Hisz ő nem éli át azokat a szenvedéseket amiket én, őt nem kínozza az a fájdalom ami engem. Őbelé nem költözött az ördög.

-  Anya.  – Torkom elszorult, és emlékeim kezdtek visszajönni.


A nő újra keserves sírásba kezdett. Az ajtónál állt, nem mert közelebb jönni. Kértem volna, hogy öljön meg, hogy ne tegyen ki még egyszer egy ilyen szenvedésnek. De hiába. Hangomat mintha elvették volna. Nagyot nyeltem, édesanyám lassan lépkedni kezdett felém. Léptei óvatosak voltak. Látszott rajta, hogy mindent kétszer gondol meg és azután cselekszik.
Lassan elért az ágyamhoz, szemei megteltek újra könnyel. Le akartam volna törölni, de a fájdalom újra belém nyilat. Egy halk sikoly hagyta el a számat. Anyám gyorsan cselekedett. Kezeivel zsebébe nyúlt, majd egy kis tokot húzott elő. Ebbe tartotta mindig a három legfontosabb harci eszközét: Kés, bors és pisztoly. Lecsukta szemeit és előhúzta a kis tokból a kést, majd az éjjeli szekrényemre tette. A kín újra átvette a hatalmat felettem. Kezeim a kés után kapkodtak. Minden erőmet összegyűjtöttem és kimondtam az utolsó szavaimat.

   - Anyu, Szeretlek! – oly halkan mondtam ki, de a halkságom az igazságot tükrözte.


A kés kezembe akadt, egy puszta mozdulat választott el a haláltól. Éreztem, hogy a hideg átjárja testemet. Tudtam, hogy ez már a halál része. Minél hamarabb meg akartam szabadulni a fájdalomtól. Kezemet megrántottam és egyenesen a mellkasomba nyomtam. Hirtelen megfordult körülöttem a világ. Minden egyes mozdulat fájt. Talán ez a dolog végig, még a túlvilágon is velem marad? Vagy nemsokára kiszabadul belőlem? Vártam. Nem érdekelt a gyötrelem, nem érdekelt, hogy bárkinek is hiányozni fogok. Csak az érdekelt, hogy nemsokára egy jobb helyre kerülök. Úgy éreztem, mintha valami magába szippantaná a lelkemet és csak a testemet hagyná. Éreztem, hogy ez a megfelelő pillanat. Lecsuktam szemeimet és átadtam magamat a Halál kezébe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése